Címlap » Alexander Schmemann: Liturgia és élet » Liturgia és hitoktatás

Liturgia és hitoktatás

Az Ősegyház kialakulása idején a kereszténységbe nem beleszülettek a hívők, hanem tudatosan lettek kereszténnyé (Tertullianus). Az Egyházhoz csatlakozni kívánó jelölteket hosszan tartó katekézis, azaz keresztségi oktatás során, készítették elő.

Rómában a II. század elején például két évig tartott a katekézis. Magától értetődő volt, hogy az egyén csak akkor lehet az Egyház tagja, ha megtanulja és magáévá teszi az Egyház tanítását, ha helyesen értelmezi az Egyháznak az életre vonatkozó törvényeit. A keresztény misszió terjedése idején továbbra is a felnőttkori keresztelkedés maradt szokásban. Majd ez az időszak lezárult, és a csecsemőkori keresztelés vált általánossá. A katekézis az Egyházban ettől kezdve értelemszerűen keresztelés utáni oktatás lett. A nyugati egyházakban kötelező katekézis előzi meg a „konfirmációt”, azaz a bérmálás szentségének kiszolgáltatását a gyermekkor végén. Az Ortodox Egyház megőrizte a keresztség és a bérmálás közötti hagyományos kapcsolatot: a hívő e kettős-egy szentség révén válhat az Egyház tagjává. Jóllehet, valamennyi ortodox egyházra egyöntetűen érvényes, egységes keresztelés utáni hitoktatási minta nincsen, mégis általánosan és egyhangúan elfogadott elv, hogy a keresztény nevelést és oktatást gyermekkorban kell elkezdeni. Ez az egyöntetű meggyőződés arról tanúskodik, hogy a hit és az élet szabályai továbbadásának elve az Egyházon belül a Hagyomány alapvető, szerves része.

A keresztény hitoktatás szükségességének elve általánosan elfogadott, a keresztény hitoktatási formákról és módszerekről azonban nem mondható el ugyanez. Őszintén be kell vallanunk, hogy a formákat és módszereket illetően teljes a zűrzavar - ráadásul sokszor éppen az hátráltatja a megoldást, hogy nem látjuk tisztán, és, éppen ezért, nem is próbáljuk leküzdeni a gondokat. Mindez nemcsak a részletekre érvényes, hanem az alapvető problémákra is. Jellemző példa a közkedvelt „vasárnapi iskola” általánosan bevett gyakorlata az amerikai ortodox egyházakban. A vasárnapi iskola, mint olyan, a protestáns oktatásfilozófia hatására jött létre. Innen vette át az ortodoxia - csakhogy a vasárnapi iskolák beindítását megelőzően a teóriát gondos kritikai elemzésnek kellett volna alávetni a keresztény hitoktatás elméletének és céljainak ortodox felfogása szemszögéből. Erre azonban nem került sor. A vasárnapi iskola gyakorlatát, (ahol az oktatás gyakran éppen a Szent Liturgia idején folyik), hitoktatásunk kritika nélkül vette át. Hasonló jelenség sajnos bőven akad - hadd ne soroljuk a példákat.

A kérdés véleményem szerint alapvetően a következő: ad-e saját ortodox keresztény hagyományunk határozott útmutatást a hitoktatásra vonatkozóan? Természetesen nem az elmúlt történelmi korok hitoktatási módszereinek mechanikus visszaállítására kell itt gondolnunk, hanem az „egyházi Hagyomány újraolvasását” vállaló lelkületre, a hagyomány szellemének és örökérvényű jelentésének felfedezésére. Az ortodox keresztény életmód voltaképpen az egyházi hagyomány kreatív „aktualizálása”, a Hagyomány feladása pedig nem más mint az ortodoxiával való - tudatos vagy öntudatlan - szakítás.