Címlap » Hogyan gondoljunk a halálra?

Hogyan gondoljunk a halálra?

2010. november. 13. Vatamány Sándor

Anthony Bloom sourozh-i ortodox metropolita halállal, s a temetési szertartásunkkal kapcsolatos gondolatait olvashatjuk az alábbi cikkben.

 

 

 

ANTHONY BLOOM (1914-2003)

„Ó rejtélyes csoda! Minő titok történik velünk..."

[filefield-onlyname-original]

 

A Nyugat fél a haláltól. Nemcsak a hitetlenek, akik a halál mögött nem látnak semmit és ezért ragaszkodnak annyira az élethez — minthogy semmi mást nem várnak —, hanem így van ez még a hívőkkel is. Ez különösen érezhető itt, Angliában, ahol a legutolsó évtizedig valahogy kényelmetlen dolog volt a halálról beszélni, mert ez tabu téma volt. Amikor valaki meghalt, szinte elhallgatták, a bánat azonban bánat maradt. Ha egy anya elvesztette a fiát, a feleség a férjét, sírtak, a lelkük majd' megszakadt, ahogy ez minden emberrel így szokott lenni, de a halál nem kapott értelmet, féltek szembenézni vele.

 

Ortodox egyházunk legjelentősebb eseményeinek egyike a temetési szertartás a nyitott koporsónál. Nyugaton számtalan olyan ember van, aki soha nem nézett egy halott ember arcába. Találkoznak ugyan a halállal, de csak koporsó formájában. Azt megelőzően ápolják a beteget, látják szenvedéseit, olykor rémüldöznek attól, hogy mit kell átélnie testileg is, lelkileg is, de amikor elérkezik a halál, ezt az embert azok gondjaira bízzák, akik koporsóba teszik, elviszik ezt a koporsót a templomba, vagy a krematóriumba, vagy a temetőbe. A nyitott koporsó - a nyugati emberek számára kinyilatkoztatás. Kinyilatkoztatás, mivel az elhunyt ember arcába nézhetnek és azon nem rémületet látnak, hanem a halál magasztosságát.

Eszembe jut egy eset. Néhány évvel ezelőtt egyik angol városkában sokéves rettenetes szenvedés után elhunyt egy gyönyörű nagymama. Fia orosz volt, a menye pedig angol. Barátaim voltak. Mihelyt értesültem a nagymama haláláról, elutaztam hozzájuk. Látom, mindenki ott ül a vendégszobában, de gyerekek nincsenek.

- Hol vannak a gyerekek? - kérdem.

- Elküldtük őket hazulról.

- Miért?

- Hogyan lehetnének egy fedél alatt a halott nagymamával?

- Miért ne lehetnének?

- Egész életre szóló megrázkódtatást jelenthetne ez nekik, lelki betegek lennének! ...

Sokáig vitatkoztam velük, végül sikerült elérnem, hogy a gyerekeket hazahozták. Az anya azt mondta nekem: jól van, vigye be őket a szobába, ahol a nagymamájuk fekszik, aztán háruljon magára a felelősség azért, amit átélnek... Fogtam a gyerekeket (a kisfiú ötéves volt, a kislány hét) és bementünk a szobába. Ott olyan ünnepélyes csend honolt, amilyen az elhunytat veszi körül: természetfeletti csend volt. A kislány nagymamája arcába nézett, akit éveken keresztül szenvedni látott: ráncai kisimultak, az arca áttetsző, nyugodt, csodálatosan szép volt. A kislány azt mondta: hát ez a halál?!... A kisfiú hozzátette: Milyen gyönyörű!

Vajon ez nem józanabb kezdete annak a felismerésnek, hogy mi is a halál, mint a rémület? A rémület valóban igen nagy lehet, mert vitatkozásom során megkérdeztem a szülőket: miért gondolják, hogy a gyerekek annyira megijednének a haláltól? Anyjuk azt felelte: tudják ők, hogy mi a halál. - Hogyan lehetséges az, hogy tudják, mi a halál? - Néhány nappal ezelőtt láttak egy kis nyuszit a kertünkben, amelyet a macska tépett szét... De gondoljátok csak meg: ha nem mutattam volna meg nekik a nagymamát, aki a halálnak ebben a csodálatos nyugalmában fekszik itt, egész életükben azt gondolták volna, hogy a halál a széttépett, meggyötört, eltorzított élő test megmagyarázhatatlan szörnyűsége.

Nos, ez az első, amit meg tudunk mutatni a nyugati embernek: jöjj és lásd!... Nyugati látogatóink gyakran mondják: a saját gyermekeit természetesen nem viszi oda a koporsóhoz! Dehogynem visszük, hadd lássák! És mit mondanak a gyerekek? Ugyanazt, amit az a kislány és a fiúcska mondott: Milyen szépség! Milyen nyugodtan fekszik! Most már nem fáj neki semmi és semmi sem rettenetes!... És ez megmarad az egész életre. Az egyetlen dolog, ami megijesztheti a gyermeket: ha megcsókolja az elhunyt homlokát, ez a hirtelen hidegérzet. Az élet elszállt. Erre figyelmeztetni kell a gyermeket, mert különben rémület fogja el a hideg test miatt, ha azonban megérti, akkor csak a halál magasztosságát látja meg.

Az ortodox Egyházban a temetési szertartás egyike a legcsodálatosabb istentiszteleteknek. Már beszéltem arról, hogy milyen mély benyomást gyakorolhat az emberre, ha belenéz az elhunyt arcába, aki már az isteni nyugalomba távozott. Most szeretnék még többet mondani magáról az istentiszteletről. Az istentisztelet olyan szavakkal kezdődik, amilyeneket csak erős hit mélységéből, vagy az Isten iránti bizalom teljes erővel való kifejezésre juttatása mellett lehet kimondani, túlnőve önmagunkon. Az elhunyt színe előtt, a koporsó előtt azt mondani: „Áldott a mi Istenünk!" - felelősségteljes és rettenetes. Nem mindenki tudja ezt egész szívével mondani, és olykor úgy adódik, hogy küzdenie kell önmagával, mivel a fájdalom, a borzalom nem csillapszik a hit jelenlététől. Legyen áldott a mi Istenünk: legyen áldott azért az életért, amelyet ez az ember leélt, de legyen áldott a haláláért is.

Hogyan lehet ilyen szavakat kimondani? Áldott legyen az Isten az életért - igen! Azért jöttünk össze ennél a koporsónál, mivel ő élt és nem azért, mert meghalt, azért, mert életünkben nyomot hagyott, azért, mert olyan magvakat hintett el szívünkben, értelmünkben, amelyek később kikelnek és felnőnek. De hogyan mondhatjuk a halál színe előtt, hogy áldott legyen az Isten? Amikor Krisztus saját halálával nézett szembe, nemcsak azt mondta tanítványainak: Senki nem veszi el az életemet, én magam adom oda. Mást is mondott: Ha igazán szeretnétek, örülnétek annak, hogy elmegyek, mert Atyámhoz megyek... Ha a halálra gondolunk, nekünk mindig az elválás jut eszünkbe, mivel magunkra gondolunk és az elhunytra. Arra gondolunk, hogy soha többé nem halljuk már kedves hangját, soha többé nem érintjük kedves, szeretett testét, soha többé nem meríthetjük be tekintetünket a számunkra kedves szemekbe, amelyek feltárják az emberi lélek egész mélységét, soha többé nem fogjuk együtt élni vele azt az egyszerű emberi életet, amely számunkra olyan drága, olyan értékes. Arról azonban megfeledkezünk, hogy a halál egyszersmind az élő lélek találkozása is az élő Istennel. Igen, a földről való eltávozás, a körünkből való eltávozás, habár viszonylagos, azzal a céllal történő eltávozás, hogy az ember szemtől-szembe kerüljön az élő Istennel, az élet Istenével, és az életnek olyan teljességébe lépjen, amely senki számára nem elérhető itt a földön.

Ennek, könnyeken keresztül is, a saját fájdalmunktól szinte megszakadó szívvel is örülhetünk - a másik ember miatt: véget értek a küzdelmek, a szenvedések, a keresés. Most már a teljes fényességben van, már látja azt, amit keresett, most már ismer, most már él — az élet győzött. Ilyen gondolatokra lelkesítve bennünket, az első imádságok egyike, a zsoltárverset idézve, így hangzik, mintegy az elhunyt nevében: „Él az én lelkem és dicsér Téged!". Mintha az elhunyt a sírból üzenne nekünk: élek, látom az Istent, beléptem az örökkévalóságba, nem vesztettem el az életet, az ideig tartóból bementem az örökké tartóba. Abból, amit el lehet venni tőlem, beléptem abba, amitől semmiféle erő meg nem foszthat...

Mi meg ez előtt a koporsó előtt gyásszal és könnyekkel teli szívvel állunk, ugyanakkor titokzatos módon, a fájdalmon keresztül szemléljük Istennek ezt a fenséges találkozását az emberrel, azt a pillanatot, amikor befejeződik az egész emberi út, amikor az ember már nem az úton halad, hanem otthon van.

Most szólok a test jelentőségéről és arról a magatartásról, amelyet az ortodoxia tanúsít vele szemben, mind az élet folyamán, mind akkor, amikor az ember már a koporsóban fekszik és mi utolsó búcsút veszünk tőle addig a napig, amikor majd valamennyien elevenek leszünk Isten erejéből.

A testről szinte soha nem gondolkozunk komolyan. Mintegy magától értetődik, hogy van testünk, és nem vagyunk tudatában addig a pillanatig, amíg nem történik vele valami. Engem ez meglepett, amikor orvostanhallgató voltam. Hallgatóként először voltam kórházban, amikor odaküldtek, hogy beszéljek egy beteggel. Egyszer csak azt fedeztem fel, hogy ez az ember remegve beszél a testéről, valahogy így beszélt: „Idenézz! Ez vagyok én, ez az én testem, fáj, beteg! Rettenetesen féltem, rád bízom. Hiszek a jóindulatodban, hiszem, hogy áhítattal, tisztelettel fogsz hozzá nyúlni, érinteni, szeretetet tanúsítasz iránta, tisztasággal közeledsz hozzá, megmented ezt a testet, megmentesz engem, aki ebből á testből és abból az eleven lélekből állok, amely ezt a testet megeleveníti, lelkesíti..." Engem akkor meglepett az, hogy egy ember így viszonylik a testéhez, meglepett az a szeretet, amelyet eziránt a test iránt tanúsított.

Ezt a szeretetet, ezt a gondosságot, ezt az áhítatos magatartást a test vonatkozásában az ortodoxiában találjuk meg, és ez csodálatos módon mutatkozik meg a gyászszertartásban. Szeretettel és figyelmességgel vesszük körül a testet. Ez a test az elhunytért végzett gyászszertartás középpontja, nemcsak a lélek, hanem a test is. És valóban, ha meggondoljuk, nincs semmi az emberi tapasztalás terén - sem mennyei - ami ne a testünkön keresztül jutna el hozzánk. A földi körülmények között a gyermek anyja szeretetét az ölelésekben érzékeli, már jóval azelőtt, hogy ésszel fel tudná fogni, vagy szíve rádöbbenne, érzi azt, hogy szeretik: gyöngéden tartják, mossák, etetik, simogatják, melengetik. Elsőként a test szerez tudomást a szeretetről, a testen keresztül jut el a tudatba ez a tapasztalat, amikor az ébredezik. A testen keresztül fogjuk fel a világ szépségét, a meleget, a csípős hideget, a fizikai valóságot. A testen keresztül érezzük a házastársi szeretetet, az anyai gyöngédséget, a baráti kézszorítást, a testen keresztül jut el a tudatunkba, hogy vállvetve küzdünk felebarátunkkal a harcban, akár háborúban, akár polgári körülmények között, vagy földi nehézségek közepette.

Nos, ez a nyugati embert meglepi, hogy a test valahogy nem olyan, mint egy elnyűtt ruhadarab, amelyet az ember levet magáról, amelyből a lélek, mint valami kalitkából, kirepül. Nem, ez a test drága nekünk a halálban is. A test gyönyörű, szeretett, akkor is, amikor már megérintette a halál és várja a feloszlást. A test iránti ezen magatartás - egyike az ortodoxia részéről a Nyugatnak felajánlott ajándékoknak.

A temetésen az ortodox hívők égő gyertyával állnak. Mit jelent ez? A fény mindig az öröm jele, de az öröm különféle lehet. Lehet ujjongó, de van úgy, hogy könnyek között jelenik meg az öröm. Már mondtam, hogy a halálban az elválást éljük át, és túlságosan gyakran feledkezünk meg arról, hogy nekünk ugyan elválás jut osztályrészül, de az elhunyt számára ez találkozást jelent: szemtől-szembe való találkozást az élő Istennel. És amikor égő gyertyákkal, a bánattól majdnem megszakadó szívvel, könnyes szemmel ott állunk, mégis eszünkbe jut, hogy a legünnepélyesebb a legmagasztosabb dolog történik, ami csak történhet az emberrel: találkozás az élő Istennel. És ebben mi elkísérjük, az ő örömét fejezzük ki, amikor előtte és Isten előtt égő gyertyával megállunk.

Ezek a gyertyák azonban még másról is beszélnek. A fény - az élet jele, a sötétség felett aratott győzelem jele. Amikor ott állunk az égő gyertyákkal, szinte szótlanul azt mondjuk Istennek: ez az ember fáklyaként lángot fogott a földön, a földi félhomályban, világított nekünk, igazságot hozott, szeretetet hozott. Jelenléte bizonyos fokig szétkergette azt a földi sötétséget amelyben oly gyakran nem találjuk az utunkat. Ő utat mutatott nekünk. Most nemcsak azért gyűltünk itt össze, mert meghalt egy általunk szeretett ember, hanem pontosan azért, mert élt, és mi ezzel a fénnyel tanúskodunk az ő életéről.

Végül beszéljünk még valami másról. Azt mondjuk, hogy hiszünk a feltámadásban. Azok a gyertyák, amelyeket a kezünkben tartunk, emlékeztetnek bennünket azokra a gyertyákra, amelyeket a hívők Húsvét éjszakáján tartanak a kezükben, amikor ezt éneklik: „Feltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal a halált és a sírban lévőknek életet ajándékozott..." Ezek a szavak furcsának tűnhetnek. Hogyhogy? A halál színe előtt, amely kaszál az egész világon, hogyan beszélhetünk arról, hogy Krisztus halála legyőzte a halált? Az Ő halálát - igen: Ő feltámadt, Ő él, de mások halálát? Vajon legyőzte-e? Igen, legyőzte, mert a régi időkben a legszörnyűbb az volt a halálban, hogy - Krisztus eljövetele előtt - az ember végleges és reménytelen elválását jelentette Istentől. Az ember a földön nem találta meg az Istent és most - úgy tűnt az embereknek, akik nem tudták, hogy eljön a szabadulás - végképp, elvesztette. Krisztus megszüntette ezt az elkülönülést, véget vetett ennek a végleges elválásnak. Igen, testünk elszenderül, körülvesz a földi álom, lelkünket azonban semmi sem tudja elválasztani se szeretteinktől, se magától Istentől. Krisztus halála és feltámadása legyőzte a halált, megnyitotta az utat ahhoz az ünnepélyes, magasztos találkozáshoz, amelyről beszéltem, és előkészítette mindannyiunk feltámadásához az utat, amikor valamennyien életre kelünk, testtel körülvéve. Ez a test azonban nem az a nehéz, tömör, terhünkre eső test lesz, amelyet most viselünk, hanem megvilágosodott, könnyű áttetsző test, amely nem választja el az embert az embertől, az embert az Istentől, hanem megistenült test, amelyet kegyelem és élet jár át, ugyanúgy, ahogyan lelkünket is átjárja majd az örök élet.

Ezért állhatunk a temetésen szívszakadva, de mély áhítat, remegés és hála tudatában, ezért mondhatjuk az egyházi ének szavaival: „Boldog az út, amelyen mégy lélek, mert nyugalmas hely készíttetett néked"...

A hozzánk közelálló, kedves ember temetése után mindnyájan szétszéledünk, ki-ki hazamegy. De mivel térünk haza? Vajon csak azzal a tudattal, hogy elvesztettük közeli barátunkat, vagy azt, aki a legközelebb állt hozzánk, és akit szerettünk? Vajon csak azzal megyünk el, hogy visszatérjünk a múlthoz? Egyesek hosszasabban gyászolnak, mások egyszer s mindenkorra sebzettek maradnak, mert halálosan lesújtotta őket ez a veszteség. Vannak azután olyanok is, akik, miután lerótták kötelességüket az elhunyttal szemben, visszatérnek a megszokott életbe. De vajon így van-e ez? Vajon így kell-e ennek lennie? Ha nemcsak a halál gyűjtött össze bennünket az elhunyt körül és nemcsak az őt elveszített emberek iránti részvét vitt el bennünket a temetésre, hanem az élete, akkor másként, újszerűen kel visszatérnünk mindennapi életükhöz. Ez az ember számunkra drága volt, tiszteltük, nagyra becsültük és szerettük, nemde? Nos, erre kell visszaemlékeznünk és ezt nem szabad soha elfelejtenünk..

Egy ember élete lelkünkbe hintheti az igazság, a nemesség magvait, és ha egyszer eljöttünk erre a temetésre, ez azt jelenti, hogy így is történt. Úgy kell visszatérnünk az életbe, hogy a tisztelt és szeretett ember halála ne legyen hiábavaló. Meg kell értenünk néhány dolgot. Az első: ez az ember élt és példát adott nekünk arra, hogyan kell élnünk, és ezt a példát követnünk kell. Máskülönben hiába jöttünk el a temetésére, hiába volt ez az ember a barátunk, rokonunk, férjük, apánk. A mi életünknek meg kell sokszoroznia az ő életét. Mindenki, aki jelen volt a temetésen, köteles megtestesíteni a saját életében azt, amit látott, értékelt, megértett az elhunyt életében, személyiségében, Akkor földünk nemcsak nem veszít ennek az embernek a halálával, hanem ellenkezőleg, tíz, száz, vagy ezer ember életével gazdagodik, akik az ő példája nyomán nemesebben, emberi hivatásukhoz méltóbban, keresztény hivatásukhoz méltóbban fognak élni.

Ezt meg kell magunknak jegyezni, mivel egy ember halála feladatot ró ránk, mert eljön az idő, amikor mi is meghalunk, mi is megállunk Isten előtt, amikor szemtől-szembe kerülünk azzal, akinek a temetésén most részt vettünk. És Krisztus megkérdez majd bennünket: Mit tanultatok ennek az embernek az életéből és halálából?... És ha azt válaszolhatjuk: Nézz az én életemre, Uram, teljesen átjárja az ő életének és halálának fénye! Mindaz a jó, mind az a nemes, amit bennem látsz - tulajdonképpen neki köszönhető. Vedd el tőlem, ez az ő dicsősége, az ő kitüntetése! Milyen csodálatos lesz ez a találkozás szeretetben és hálaadásban.

A halálnak még valami másra is meg kel tanítania bennünket: arra, hogy bármelyikünk bármely pillanatban meghalhat. Bárcsak gyakrabban gondolnánk erre! Nem félelemmel, nem rémülettel, hanem úgy, hogy minden egyes szavunk, minden tettünk az utolsó szó, az utolsó tett lehet, életünk befejezése, a legszebb azok közül, amiket ebben az életben mondtunk, vagy tettünk. Ha gondolnánk arra, hogy azok a szavak, amelyeket most kimondunk, talán eljutnak egy emberhez, és ha ezek lennének az utolsó szavaink, igazolnának bennünket, igazolnák az életünket. De ha romlott szavakkal halok meg? Nyomorúságos tettekkel? Ha megmérgezem mások gondolatait, szívét és életét szavaimmal, vagy tetteimmel? Ó de rettenetes!

Mi meg gondtalanul élünk. Úgy élünk, mintha piszkozatot írnánk, amit majd holnap letisztázunk. Ez azonban soha nem fordul elő. A temetésről távozóban meg kell értenünk, hogy mind a hozzánk legközelebb álló ember, mind mi magunk egy pillanat múlva meghalhatunk, és hogy minden pillanatnak az élet befejező pillanatává kell válnia.

Összeállította: Kaulics László

 

Megjelent: Görög Katolikus Szemle Kalendáriuma 2008

Elérhetőségek

Szent Demeter Görögkatolikus Egyházközség

2040 Budaörs, Lévai u. 18. Térkép

Tel: 23/414-202

Email: parokus [dot] budaors [kukc] hotmail [dot] com

Számlaszám

Adományaikat az alábbi számlaszámra várjuk: 10702332-49389601-51100005