Címlap » Kereszténység a családban

Kereszténység a családban

2010. szeptember. 05. Vatamány Sándor

Az alábbiakban egy ortodox szerzetes előadásának a szövegét olvashatjuk. A görögországi (Athosz hegyi) szerzetes Cipruson tartott előadást gyermeknevelésről, keresztény családról.

Efrém archimandrita, az áthoszi Vatopedi-monostor apátja:

ORTODOX KERESZTÉNYSÉG A CSALÁDBAN

abbotephraim_ofvatopediKülönös örömömre szolgál, hogy itt lehetek, együtt veletek. Nagyjából egy hete vagyunk Cipruson, a Vatopedi monostor képviseletében. A Vatopedi-monostor - úgy hiszem, tudjátok - az a monostor, amely több mint harminc ciprusi szerzetesnek ad otthont, és mondhatom, Ciprus dicsőségére válik. Ez a monostor tudniillik egy olyan szellemi-lelki központ, ahol - mint mondtam - Ciprus szülöttei közül harmincnál is többen élik aszketikus életüket, és bizonyos, hogy imádkoznak ezért a helyért, figyelemmel kísérik megpróbáltatásait, helyzetét. A Vatopedi tehát lelki alapzat, amely reményeink szerint hozzájárul sokat szenvedett hazánk lelki értékeinek növeléséhez.

A Szent Hegyen vagyunk.

Nem a világ elől vonultunk oda, nem azért, mintha szülőhelyünket, családunkat, ismerőseinket, honfitársainkat meggyűlöltük volna, hanem Isten kegyelme plántált bennünket máshová, ő tudja, mi okból - ámde nem szűnünk meg népünk felé fordulni.

Az igazság ugyanis az, hogy itt érezzük magunkat otthon. Először itt tanultunk meg keresztet vetni, s ha a szerzetes bizonnyal olyasvalaki, aki az egész földkerekségért imádkozik, mennyivel inkább imádkozik a hazájáért és az övéiért! (...)

Mert úgy hisszük, manapság, talán úgy, mint soha eddig, eljött a szerzetesség ideje. A kifelé fordulás és a semmit sem kímélő iparosítás korában szükség van a világban olyanokra; akik megízlelték a szív békéjének csöndjében Isten kegyelmét, hogy képesek legyenek kimondani: „Álljunk illendően!” 

Hiszen, mint tudjátok, a világban ma az élvhajhászás, a fényűzés, az anyagi jólét a lelki életet hátráltatja, s ezek hanyatlásának egyszerre okai és okozatai.

Minket, a Szent Hegyen élőket nagy aggodalommal tölt el, hogy oly sok boldogtalan ember érkezik a Hegyre megoldatlan problémákkal terhelten, s egyszerre csak abban a zsákutcában találják magukat, ahová e téves életvitel vezeti őket, minthogy az Egyházon kívüli életvitel bizonyosan téves.

Nagy érdeklődéssel és együttérzéssel követjük figyelemmel manapság az ifjúság helyzetét is.

Thesszalonikiben, ahol gyakorta megfordulunk, találkozunk egyetemi hallgatókkal, akik közül a legtöbben olyanok, akiket összezavart ez a világi lelkület, félresiklottak, mégis sokszor eljönnek, hogy találkozzanak velünk, miközben látjuk, hogy gyógyíthatatlan sebeket szereztek.

Pontosan azért, mert nem tudnak helyesen élni.

Helyesen élni az tud, aki az ortodox egyház által kijelölt úton halad.

Ma arra gondoltam, megosztanék veletek néhány nem is annyira elméleti, mint inkább gyakorlati dolgot, amelyekkel szembesülve lelkileg növekedni leszünk képesek a családban.

Mert manapság ti, szülők vagytok a legelső áldozatok. Tapasztaljátok, hogy egyfajta törést, lemorzsolódást, felfordulást hoz a családba a „világ lelke”. Rendíthetetlen meggyőződésünk, hogy a biztos út, amely gondtalan derűt biztosít gyermekeinknek, az egyházi élet, amint azt az imént is említettem.

Egyházi élet alatt pedig nem valami nehezen körvonalazható dolgot értek, hanem nagyon is konkrét dolgokat. Az Egyház élete: a különféle szertartások, liturgiák, azaz általában a templomi szolgálatok.

Ezért szükséges, hogy a szülők tudatosan vezessék be gyermekeiket, már egész kicsi kortól fogva az Egyházba. Hozzátok el őket. Még ha sírnak is. Nem számít. Mert a szent atyák szerint még a csecsemők is éreznek valamit a szertartásokból. Ezért is mondta egy szent hegyi aszkéta, hogy sokszor látni a gyerekeket nevetni a liturgián, s azt hinné az ember, hogy ennek nincs különösebb oka, ám azért van, mert megérzik a kegyelmet. Kisgyermekek lévén, sokszor több mindent látnak, mivel még tiszták, de nem képesek kifejezni magukat. Ezért a szülőnek, hogy képes legyen tervezni - azaz a gyermek kiskorától tudatosan kitűzni egy programot, hogy a gyermeket az egyházba hozza - hozzá kell őt szoktatnia a szertartásokhoz, összekapcsolnia őt a szentségekkel, különösképpen az Isteni Liturgiával.

Hogy megmaradjunk, az imádság embereivé kell válnunk.

S ahhoz, hogy az imádság embereivé legyünk, elengedhetetlen, hogy gyakorta részt vegyünk, jelen legyünk az egyházi élet alkalmain.

És mint tudjátok, az egyházi élet első mozzanata a harangok meghúzása; s a szertartásokon való részvétel.

Ha pedig eljövünk az egyházi szertartásokra, akkor mindenképpen szeretni fogjuk azokat, s ha megszeretjük őket az Egyházon belül, bent a templomban, úgy ez a lelkület elkísér majd bennünket a templomon kívül is. Akkor képesek leszünk otthon is, amely nem más, mint a „házi Egyház”, imádságban élni.

Éljük meg a közös imádságot. Hiszen látjátok, manapság sajnos észrevehető egy rejtett szakadás, szétválás a családokon belül - és ki a felelős ezért?

Egyrészt a televízió.

Bekapcsoljuk a tévét, és elfeledkezünk arról, hogy egy másik gombbal ki is lehet kapcsolni. Bekapcsoljuk, és ott ülünk némán, bámuljuk órákon keresztül.

Látjátok, a közösségi létnek még ez a formája is elveszett: a személyes érintkezés a gyermekeinkkel. Mennyivel inkább elveszett akkor a lelki közösség.

Ezért annak módja, hogy a család eltéphetetlen kötelékkel egyesüljön ismét, a közös imádság.

Ezért kell megtanulnunk a Lenyugvási Szolgálatot végezni. 

Milyen gyönyörű dolog! És tanítsuk meg gyermekeinket már egész kis korukban a tömjénezésre. Tanítsuk meg őket a közös reggeli imára. Mindezt nagyban elősegíthetik a papok.

Ezt szomorúan jegyzem meg, a templomot nem szabad bezárni, és csak ünnepnapokon kinyitni; a templomnak minden nap nyitva kell állnia. El kell végezni nap mint nap az Alkonyati Szolgálatot,  hogy megadjuk a lehetőséget a népnek arra, hogy eljöjjön, és megszeresse a szertartásokat. Mert az imádság az Egyház szíve.

Ha tagjainkat sikerül imára nevelnünk, feltétlen előbbre jutunk majd, fejlődünk, mivel kiaknázzuk az Egyház titokzatos erejét.

Mert az Egyház hatalmas erővel bír. Az Egyház misztikus ereje kifejezhetetlen. Felfoghatatlan. Még csak felmérni sem vagyunk képesek.

Ám sokszor nem tudjuk használni azt.

A családnak, kedveseim, ügyelnie kell az imádságra.

És még ez is az imádságon múlik!

Milyen csodálatos dolog!

Rengetegen jönnek el hozzánk a Szent Hegyre, és azt mondják, nincs idejük imádkozni.

Mi pedig megcáfoljuk őket. Nincs idő az imádságra? Hát lehetséges ez? Fölkeltek reggel, és amíg készülődtök, elmondjátok az imát. Ez vajon nem az imádság egy módja-e? Amíg elvégeztek egy-két tennivalót reggel, amíg munkába nem indultok, a buszon, taxiban - vajon miért ne foglalkozhatna az elme az imával?

S amikor az, aki, ahogy az atyák is mondják, nem tud napirendjében külön időt biztosítani az imádságra, a munkája közben imádkozik - és tud imádkozni - ezzel mindenképpen helyettesíti a megszabott órákat, amelyeket bár szeretne az imára szánni, társadalmi kötelezettségei miatt mégsem tudja imádságra fordítani.

Ezért is kell nagyon figyelmesnek lennünk az imádság dolgában, különösen ami a Jézus-imát illeti.

Vannak itt háziasszonyok is, akik otthon dolgoznak. Milyen szép dolog is fennhangon mondani az imát! Van szebb annál, mint kimondani az imádságot, Jézus e fölöttébb tisztelt és fenséges nevét? „Jézus nevével ostorozd az ellenséget!” 

Jézus neve, e mindennél hatalmasabb név által megostoroztatnak a démonok, és az ember szívéből könyörgés fakad föl. Ha tehát meg akarjátok ízlelni Isten kegyelmét, mondjátok ezt az imát, ahányszor csak tudjátok. Útközben, valami munka vagy séta közepette - van-e csodálatosabb, mint a Jézus-imát mondani? S ha az ember így tesz, kialakul benne ez a jó szokás, ahogy a szent atyák is tanítják, és az ima idővel önmagától ismétlődik a szívben. Akkor kezdődik a „szív imája” 

Mert a szívbéli ima, a noétikus ima az, amely megszenteli az elmét, az emberi értelmet.

Mivel az ember célja az, hogy értelme megszentelődjék; mert az ember jellemzője a kegyelembe foglalt értelem.

Ha az emberben az értelem nem kegyelembe fogadott, mindent elvesztett.

Az étkezés során váljék szokásossá az ima. Sose fogjatok evéshez imádság nélkül.

Mindenkor ima előzze meg, és az legyen a végszó is.

Akkor áldás van az ételen is, és valahogy másképp lesz ízletes is az az étek.

Sokan jönnek a monostorba, és megjegyzik, hogy milyen jó ételeket főzünk. A legtöbbet egyszerűen vízben főzzük. Nem teszünk bele semmit.

Azt mondom nektek, hogy rejtelmes módon és csodálatosképp lesznek ízletesek ezek az ételek, mivel Isten kegyelme van rajtuk, pontosan azért, mert a konyhai munka közben hangosan ismétlik a Jézus-imát. Így jön létre a kegyelem.

Egy másik dolog, amelyre ügyelni kell a családban, hogy szükség van egy közös lelki atyára. Sokszor más lelki atyja van a feleségnek, más a férjnek, és így sokszor támad zavar, félreértés.

Ezért, ha meg kívánjuk teremteni a békés élet feltételeit, okvetlenül közös lelki atyára van szükség. És arra, hogy egy közös ösvényt jelöljünk ki. S hogy olyan utat tűzzünk magunk elé, amelyen megpihenhet mind a két láb.

Mivelhogy így, ahogyan mondtam, határozható meg a közös irány, és jönnek létre a békesség és nyugalom feltételei. Gyermekeiteket kicsi koruktól, attól kezdve, hogy beszélni tudnak, küldjétek a lelki atyához. És ezt nagyon komolyan tartsátok szem előtt.

Néhány gyermeket, aki már négy éves kortól igen fejlett, érett, némelyeket pedig akár három éves koruktól küldjétek el a lelki atyához, hogy kialakulhasson bennük az érzék az iránt hogy nem tökéletesek, és követnek el hibákat.

Mert ha nem adjuk meg nekik kiskorukban azt, amit kell, kétségetek se legyen afelől, hogy felnőve nem fognak hallgatni ránk és tévútra térnek.

A gyerekeket már egész korán a megfelelő útra kell terelnünk. És a helyes életmód alapja az, hogy a gyermek megtanuljon kapcsolatba lépni a lelki atyával. Úgy tapasztalom, némely szülő ezen megütközik és azt mondja: no de már egész kicsi kortól az atyához? Mégis ez az, amire szükség van, és amit tanácsolunk.

Még a gyermek is kapcsolatot létesít a lelki atyával, sajátságos viszonyba lép vele, és később nem okoz majd neki gondot megnyitni előtte a szívét, és beszélni neki azokról a problémákról, amelyekkel esetleg szembesül amikor nagyobb lesz, s amelyek túl súlyosak ahhoz, hogy egyedül találjon rájuk megoldást.

Mert a gyermeknek - ezt vallják a pszichológusok is -, szóval a gyermeknek, a tapasztalatlan gyermeknek meg kell tanulnia kérdezni. A gyermek, aki nem tesz fel kérdéseket, biztosan elkövet majd olyan baklövéseket, amelyekért talán egész életében fizetni fog. Mennyit tud segíteni ebben egy istenfélő szülő!

Egy további dolog, amit mondani szeretnék, hogy alkalmat kelt találni és teremteni arra, hogy elcsendesedjünk. Mert hát jól tudjátok; amilyen az élet manapság, a legtöbb embernek két munkája is van. A gyerekek is: megjönnek az iskolából, már mennek is különórára, aztán a zongoraleckére, és még további programokra is. Ezért kell mindannyiunknak, kicsiknek és nagyoknak egyaránt, időt szakítani arra, hogy magunkba nézzünk.

Hiszen a társadalmi, családi, munkahelyi gondok okozta feszültség akadályokat, nehézségeket támaszt az életünkben, ezért szükséges módot találnunk, módszereket kifejlesztenünk arra, hogy elvonuljunk a világtól. Ennek egy módja az, hogy monostorokat látogatunk meg.

Emlékszem, amikor még a világban éltem, alighogy beléptem egy női- vagy férfi-monostor kapuján, és megláttam a bolthajtásokat, a szerzetesi cellák sorát, máris megnyugodtam. Máshogy éreztem magam.

Ezért hát fogjátok a gyerekeket, és menjetek el egy monostorba.

Ahogy az elején is mondtam, ma eljött a szerzetesség ideje. Gyermekeinknek találkozniuk kell szerzetesekkel - a fiúknak férfi szerzetesekkel, a lányoknak apácákkal. Hiszen látjátok, manapság oly sok alkalom kínálkozik, s ha a gyerekek nem szereznek barátokat olyan emberek közül, akikből tartást, erőt és bátorságot meríthetnek, nem tudnak nem engedni majd azoknak.

Hadd mondjak egy példát.

Egy athéni családnak meglehetősen sok gondot okozott a két lányuk. És nyilvánvaló, hogy a hívő szülő számára a legnagyobb megpróbáltatás, ha látja a gyermekeit eltévelyedni és félresiklani. Noha istenfélők voltak, a lányokat - az apa elmondása szerint -, a kamaszkorba érvén iskolai barátaik váratlanul tévútra vitték, és elkezdték a lelki életet és vallási szokásokat feladni. Kezdtek elmaradozni a templomból, igyekeztek divatosak lenni. Az apa és az anya számára ez komoly megrázkódtatás volt, ők azonban rájuk se hederítettek. Ez mind olyan korrupt és idejétmúlt, mondták.

Az apa, érzékenyebb lévén az anyánál, különösképp vigasztalhatatlan volt. Tudván, hogy lányai letértek a helyes útról, még aludni sem bírt. Elment egy szerzeteshez, és előadta neki a dolgot. Az azt tanácsolta neki, próbálja meg a lányokat összehozni valami női monostorral. „De atya - válaszolta ő -, az lehetetlen. Ha csak megemlítem nekik a monostort, megvadulnak. Lehetetlen.”

Mire a szerzetes: „Próbáld meg, és imádkozunk majd, hogy sikerüljön”

Nos, egy kis idő elteltével az apa megismerkedett a Makrinosz Szent János-monostor apátnőjével; a monostort biztos ismeritek, ott van nem messze Athéntól. Nagyon jó monostor, sok művelt apáca él benne. Megegyeztek hát, hogy tesznek egy kísérletet arra, hogy valamilyen mondvacsinált okkal a monostorba hozzák a lányokat. Kérem - mondta az apátnőnek -, segítsen rajtuk.

Egy nap, ahogyan elmondta nekem, rábírta a lányokat, hogy mozduljanak ki otthonról. Különös, de elfogadták, annak ellenére, hogy elfoglaltak voltak és mindig ellenszenvvel és kedvetlenül viseltettek mindennel szemben, amit az apjuk mondott nekik. Elindultak hát, és szándékosan a monostor mellett hajtottak el, amikor azt mondta nekik az apjuk: „Nem volna kedvetek hozzá, hogy egy kicsit, ha csak öt percre is, beugorjunk a monostorba?” Mire a lányok: „Ugyan, apa, minek menjünk oda.” Végül mégis sikerült meggyőznie őket. Lekanyarodtak, ő a kapunál értesítette az apátnőt, az pedig fogadja őket; öleléssel várja, megvendégeli a lányokat, és lelki módon szól hozzájuk.

Azok hallgatnak. Egy szót se szólnak. Miután megvendégelte, a monostor kis kiállítótermébe kísérte őket ahol megmutatta a nővérek által készített dolgokat, és még egy kis ajándékkal is kedveskedett nekik. És végig az ölelésében tartotta őket. Azok pirultak, de nem szóltak semmit. Azután az apátnő azt mondja nekik: „Most kezdődik az Alkonyati Szolgálat, nem maradtok-e arra is?”  És minthogy az apátnő ily istenfélő és jámbor apáca volt, bevitte a lányokat az Alkonyati Szolgálatra, ők pedig nem ellenkeztek. A kórushoz vitte őket, ahol gyönyörűen énekeltek, s ők is ott voltak az apátnő mellett. Pislogtak egymás felé, de nem szóltak. Vége az istentiszteletnek, most meg, mondja, itt a közös étkezés ideje, velünk maradtok-e arra is? Elvitte hát a lányokat az étkezőbe is, odaültette őket maga mellé, előre. Meghallgatták az olvasmányokat,  látták ott a görnyedő apácákat, amint figyelemmel hallgatják a felolvasást, elmélkedve, töprengve. Velük ettek, végül pedig búcsút vett tőlük az apátnő.

Beszálltak az autóba, hogy visszatérjenek Athénba. Azok hallgattak. Az apa elbeszélése szerint csöndben, összekucorodva ültek. Teljes csöndben tértek haza. Alighogy beléptek a házba, mindketten odaléptek az apjukhoz - és egy szabályos metániát tettek előtte mindketten, és azt mondták: „Apa, bocsáss meg nekünk; ma, hogy ott voltunk, megértettük, micsoda mélysége is van az ortodoxiának. Tévhitben éltünk. Ezért is kérünk elnézést, és ígérjük, hogy ortodox keresztény életet fogunk folytatni.

Miért is mondtam el mindezt nektek?

Hányszor kioktatták, és hányszor osztogattak nekik tanácsot a szülők. Elmentek a monostorba, és az isteni kegyelemtől megérintett emberek jelenléte azonnal, mint egy papírvárat, rombolta le mindazt, ami mellett a lányok addig makacsul és konokul kitartottak.

Ezért mondtam, hogy itt a szerzetesség ideje; ezért legyetek kapcsolatban, amennyire csak lehetséges, a monostorral. Különösen pedig a Szent Heggyel, ahol tanúi vagyunk, hányan mennek keresztül gyökeres változásokon, s tesznek száznyolcvan fokos fordulatot, amikor eljönnek erre az áldott és kegyelemmel telt helyre.

Egy másik, még praktikusabb és egyszerűbb lehetőség eljárni a szabadban álló, kis templomokhoz.  Ezeket őseink emelték; ők birtokolták, minthogy ők mutattak hajlandóságot arra, hogy elvonuljanak a világtól egy kis időre.

Hiszen, tudjátok, az atyák azt tanították, hogy a szerzetesi élet a családos élettől egyedül a házasság tekintetében különbözik. Minden mást ugyanúgy és ugyanazon úton-módon kell megharcolnunk. Ezért építették ezeket a kápolnákat is: hogy kimehessenek oda imádkozni, mécsest gyújtani, csöndes és békés liturgiákat végezni - e célból építették őket. Ezért az egyik módszer, az egyik lehetőség, amely a helyes útra és a helyes eredményre vezet, a kápolnák rendszeres látogatása. Ez segít abban, hogy összeszedjük magunkat.

Egy másik célravezető mód, hogy kapcsolatot tartsunk fenn lelki emberekkel - ez nagyon sokat számít. Sőt, ha lehetséges, hívjuk őket meg magunkhoz, hogy legyen közösség és kapcsolat a családdal. Mennyit is számít egy lelki ember látogatása a családban! Még ma is van sok jámbor gyermek, akik számára nehézséget jelent a kapcsolattartás és a közösségi élet a többi gyermekkel. Emiatt is szükség van a lelki természetű kapcsolatra más keresztény családokkal, hogy a gyerekek barátságokat, kapcsolatokat tudjanak létesíteni a hasonló korúakkal - hiszen a gyermeknek mindenképp szüksége van barátokra. Ha pedig nem talál jó barátokat, kénytelen lesz alkalmazkodni. (...)

Egy másik dolog, amely hozzájárulhat a „házi egyház” - ahogyan a családot szokás nevezni - lelki-szellemi fejlődéséhez, hogy az egyházi szertartásokhoz kötődő lelkületet honosítunk meg a családban. Görögországban ez sokkal inkább él.

Végezzünk hát gyakorta házi vízszentelést. Az egyházközségekben szokás minden hónapban vízszentelést végezni.  Otthon tanácsos, ha csak kéthavonta is, elhívni a papot, hogy a vízszentelést elvégezze. Ez hozzájárul ahhoz, hogy nekünk és gyermekeinknek tényleges kapcsolatunk legyen az Egyház képviselőivel, és hogy magunkévá tegyük az Egyház szertartásokhoz ragaszkodó, „szertartásszerető” lelkületet.

Mást is tehetünk még. Gyakorta végeztessünk házi olajkenetet. Ez nagyon hasznos dolog.

A Szent Olajkenet, tudjátok, nagyon sokat használ a testi egészségnek is. Görögországban ez bevett gyakorlat. Itt, Cipruson, sajnos csak akkor végezzük, ha valaki haldoklik, s ez latin hatás. A római katolikusoknál ugyanis a szent kenet nem ismételhető szentség, és csak a halál óráján vehető föl. Kérlek tehát benneteket, használjuk azt. Ha csak hathavonta, kilenchavonta is.

A Szent Olajkenet nagyon sokat segít az otthonnak. Az tudniillik, hogy a pap eljön hozzánk, és nálunk végzi el az Egyház egyik misztériumát, sokat jelent a gyermekeink számára is, mivel így egy gyakorlatibb, és egyúttal lényegibb módon kerülnek közeli kapcsolatba az egyházi élettel.

Arra is figyelnünk kell, hogy mi történik a szentelt vízzel, amelyet otthon tartunk, vagy a templomból viszünk haza. Szoktassuk hozzá a gyermekeket, hogy reggelente egy korty szenteltvizet igyanak. Tartsunk a házban antidóront  és szenteltvizet, és reggelente mi is, és a gyermekeink is, együnk antidóront, és igyunk a szenteltvízből is. Mivel a szenteltvíz megszentel. Minden dolog, amelyet az Egyház nyújt, megszenteli az embert. Ezért kell használnunk azokat, hogy juthassunk valamire.

További lehetőség a virrasztásokon való részvétel. Mi is meggyőződhettünk arról az elmúlt napokban, hogy milyen jótékonyak is a virrasztások. Másféle kegyelemmel bír a liturgia, amelyet éjjel, és mással, amit délelőtt végeznek. 

Ezért nagy segítségünkre válhat, ha a virrasztásokon részt veszünk, és természetesen papjainknak alkalmat is kell teremteniük számunkra a részvételre, hogy ezt az oldalunkat is megmutathassuk.

Mi is, gyermekeink is legyünk kapcsolatban egyházközségünk védőszentjével. Olykor szomorúan látom, hogy elszakítjuk gyermekeinket az egyházközségtől, hogy ilyen-olyan egyesületekbe járjanak. Ez hiba. Ha az egyházközség működik, azt kell előnyben részesíteni. Hiszen jól tudjuk, hogy régen nagyanyáink, anyáink, az öregek őszintén, ösztönösen jó viszonyt és kapcsolatot ápoltak egyházközségük szentjével. Sokszor voltak tapasztalataik a helyi szent csodatévő jelenlétéről is. Ezért, amennyire csak lehetséges, ne bontsuk meg az egyházközség lelkiéletét - s ez érvényes azokra is, akik hittérítői vagy hithirdetői munkát végeznek. Ellenben segítsük a keresztényeket abban, hogy kapcsolatot tartsanak fenn az egyházközségükkel, különösképp is az egyházközség szentjével, hogy az oltalmazójuk legyen. Mert az egyházközségek szentjeinek minden körülmények közt sajátos kegyek adatnak Istentől. Az atyák szerint egy hely pártfogója különös kegyelemmel bír arra nézvést, hogy vigasszal szolgáljon az általa pásztorolt emberek számára.

Így igencsak hasznunkra lehet a lelki épülésben, ha gyermekeinket is megismertetjük helyi szentünkkel, tanulmányozva életét, csodatetteit. Festessük meg ikonját is, hogy házunkban ott legyen. Családilag is tiszteljük őt kitüntetett figyelemmel. S akkor a tisztelt szent, mivel a hozzá illő tisztelettel hívjuk őt, okvetlenül eljön ugyanilyen különös módon és kegyelemmel, támogatóként az otthonunkban fölmerülő lelki és hétköznapi szükségek közepette.

Amennyire csak tőlünk telik, nekünk is, gyermekeinknek is aktívan részt kell vennünk egyházközségünk életében és a kateketikus munkában.

Mert amikor mi és gyermekeink osztozunk az egyházközség életében, munkájában, feltétlenül jó viszonyba, erős kötelékbe kerülünk azzal, és ez segít minket abban, hogy gyökeret verjünk az Egyházban, s ne szakadjunk el tőle egykönnyen.

Ismét másik mód arra, hogy a gyermekek az egyházközség templomához közel kerüljenek, hogy oktassuk, tanítsuk, inspiráljuk őket arra, hogy tegyenek félre némi pénzt, s ahelyett, hogy azt más, apró-cseprő dolgokra költenék, vásároljanak valamit ők maguk, amit felajánlhatnak a templom számára. Így, megtéve a felajánlást - például egy ikont, mécsest, vagy bármi egyebet csináltatva, amire a templomnak szüksége van -, a gyermeknek kapcsolata lesz az egyházközség templomával, és ez összeköti őket a közösséggel, s nem veszítjük el őket könnyen. Arra is teremtsünk bennük hajlandóságot, hogy érdeklődjenek a templom és egyházközségünk védőszentje iránt.

Ismét másvalami, ami elősegíti ezt a kapcsolatot, a prószfora készítése;  süssünk prószforát és azt vigyük el a templomba, hogy az elhunytaknak, és nekünk magunknak is előnyünkre váljék, hiszen ama prószforából vétetik majd ki Krisztus teste. Mi is közelebb kerülünk egyházközségünkhöz, és elhunytjainknak is hasznára lesz. Elmondok egy példát, amelyet hallottam.

Egy athéni asszonynak szokása volt minden szombaton prószforát készíteni a temploma számára. Férje azonban nagyon közömbös volt, és gyakorta kihozta őt a sodrából. Kenyeret sütsz a papoknak, kenyeret küldesz a papoknak, hát mire kell az a papoknak? - zsörtölődött. Az asszony azonban, mivel mélyen hívő volt, nem hallgatott rá:

Egy napon aztán elkészítette a prószforát, ő maga dagasztotta, és otthagyta, hogy megszikkadjanak, s majd este elvigye őket az Alkonyati Szolgálatra. A férje munkában volt. Csakhogy, nem tudom, mi okból, gyorsabban végzett, amikor felesége még a piacon volt. Hazaért, kinyitotta a sütőt, megtalálta a meleg prószforákat, felvágta és megette őket. Megjött az asszony, képzelhetitek, sírt, lamentált, miért kellett ezt tenned. Aztán később, délután a férj elszundított, és a következő álmot látta: megszámlálhatatlan sok ember ül egy mezőn, egy terített asztal előtt. Az asztalon kenyér, bor, és egy égő gyertya. Ahogy közelebb ment, látja elhunyt apját az asztalnál, azonban előtte semmi sincs. Azt mondja neki: „Apám, te semmit sem eszel?” „Gyermekem - feleli az - hogy ennék, ha te délben már felfaltad előlem?”

S hogy látta mindezt, ez az ember lelkiismeretes tagjává vált az Egyháznak.

Ezt a történetet szavahihető tanúktól hallottam.

Látjuk, hogy a dolgok, amelyek olykor apróságoknak tűnnek, mennyire tudnak segíteni, még az elhunytakat illetően is. Ugyanis, kedveseim, amit az Egyház bevezetett, azt nem véletlenül vezette be, hogy az egyik elsőrendű, a másik másodrendű lenne; amit az Egyház létrehozott, azt a legkisebb részletéig Istentől ihletetten hozta létre. Ezért kell azokat megtartanunk és tisztelnünk.

Még valami, ami az Egyházzal összeköt bennünket, az a nevünk ünnepnapja. Milyen csodálatos dolog is, ha mi magunk, akiknek nevünk napja van,  megüljük a szentünk ünnepét!

Vigyünk kenyeret a templomba, hogy ott megszenteljék,  menjünk el a liturgiára, készüljünk fel és áldozzunk, s aztán hívjuk meg a papot, ahogy a régiek is tették, vízszentelésre az otthonunkba, annak a szentnek emlékezetére és tiszteletére, akinek nevét viseljük.

Sajnos azonban manapság - s ezt látom Cipruson is - egyházunk szentjeitől egyfajta elidegenedés tapasztalható. A nyugati felfogás térhódítása figyelhető meg. Hogy hívnak? Adrienn. Mi a neved? Liza. És a tiéd? Angéla. Hát nem tudjátok, hogy ezek eltávolítanak minket az Egyház életétől?

Olyan neveket kell a gyermekeknek adnotok, kedveseim, amelyek szentek nevei, és ahogy vannak, úgy is kell kimondani őket. Ez az európai trend és az úgynevezett korszerűség szelleme tévútra visz minket, elidegenedünk, és gyermekeinket is elidegenítjük az Egyháztól.

Emiatt kell gyermekeinket még azzal a névvel is segítenünk, amely egész életükön át el fogja kísérni őket, az Egyházhoz kapcsolni. Legyen birtokukban szentjüknek egy ikonja, hogy védelmezőjük legyen. Mi ott a Szent Hegyen, amikor egy szerzetes neve napját ünnepeljük, azt a szentet részesítjük különös tiszteletben, akinek a nevét hordozza. És biztosan elmondhatom, hogy a szerzetesek sokszor mondják nekem: „Gerondasz, ma, amikor a szentemet ünnepeltük, kiváltképp éreztem az ő kegyelmét.”

És nem tévednek. Mert a szentek, testvéreim, keresik az alkalmat, hogy hívjuk őket és segíthessenek.

És ekképp, ahogy az elején is mondtam, kiaknázzuk az Egyház misztikus hatalmát.

Másvalami, amire figyelemmel kell lennünk, amint azt korábban is mondtam, a televízió. A tévé véget vetett a párbeszédnek a családban. És ez, tudjátok, nagyon szomorú. Mert, miután gyermekeinkben nem fejlődik ki a párbeszédre való készség, hozzászoknak, hogy ne tárják fel, amit szeretnének - és tudjátok, mi ma a pszichológusok véleménye? Hogy az egyik ok, amiért a mai gyerekek pszichológiai problémákkal küszködnek, az az, hogy mi szülők, nem alakítottunk ki velük párbeszédet. Vagyis elveszítettük a kapcsolatot a gyermekeinkkel. Ezért is kérlek benneteket, amennyire csak erőtökből telik, beszélgessetek a gyerekekkel együtt is, de ugyanúgy mindegyikkel külön-külön is. És e párbeszéd során magyarázzátok el, mit is vár tőlük az Egyház. Magyarázzátok el nekik, mi a céljuk. Magyarázzátok el, miért jött el Krisztus a földre. Nagy vonalakban mondjátok el, mit jelent az isteni Ige önkiüresítése, hogy már kicsi koruktól biztassátok őket és elültessétek bennük a megszentelődés utáni vágyat.

És még valami, amit a szülőknek szem előtt kell tartaniuk: sokszor éppen az érdeklődés, amellyel gyermekeink iránt viseltetünk, és a féltő gondoskodás tesz bennünket túl szigorúvá. Nagyon is merevvé tesz minket, és gyakorta hajthatatlanná és csökönyössé némely dologban.

Kedveseim, tudomásul kell vennünk, hogy a gyerekeknek, a mai gyerekeknek nincs meg az erejük ahhoz, hogy a szigort, amit kiálltatok ti, öregebbek, elviseljék. Hanem párbeszéd segítségével és érvekkel győzzük meg őket a jóról, és aztán az imádsággal helyettesítsük a szigorúságot. Ezért ne is aggodalmaskodjatok: imádkozzatok gyermekeitekért, és ne féljetek. Sokan jönnek oda hozzánk, és panaszolják: mit tegyünk a gyerekekkel, nem jönnek, késve, kelletlenül jönnek; nem hallgatnak ránk, és a többi. Meglehet, ámde sok ájtatos szülő, akarata ellenére elviselhetetlen légkört teremt otthon, amely miatt sok fiatal fejében fordul meg az otthon elhagyásának gondolata. Ezért is kérlek: hiszen ha szoktatjátok gyermekeiteket kicsi koruktól fogva; ha párbeszédet folytattok velük és felvilágosítjátok őket a lelki törvényt illetően, akkor ez feltétlenül a segítségükre válik, és közösségben maradnak veletek. Ha pedig ideális szülők akartok lenni, az ideális szülő a gyermek elsőszámú lelki vezetője is kell, hogy legyen. S ha nem bántok elviselhetetlenül a gyerekkel, akkor úgy vélem, szerencsével fogtok járni.

Olyan magabiztosságot kell, hogy adjatok a gyermeknek, olyan szeretetet és olyan szabadságot, hogy könnyedén felfedje előttetek a különféle gondokat, amelyekkel mint gyermek, s később, mint kamasz szembekerülhet, hogy segítségükre tudjatok lenni. A gyerekeknek, mint mondtam, kapcsolatban kell lenniük az egyházi élettel; meg kell tanulniuk az imát, megtanulni térdelni, metániát tenni. Tudjátok, mennyit számítanak a metániák, hogy a gyermek megérezze az imádságot? Mert nem elég, ha azt mondod a gyermekeknek: tilos ez, tilos az, amazt nem szabad. Segíteni kell őket hogy találjanak is valamit, hogy ne steril erkölcstant adjunk át nekik, hanem abban legyünk a segítségükre, hogy meg is lássanak valamit - mert ha nincs benyomásuk arról, hogy hol találják meg azt a bizonyos isteni kegyelmet, ha nem érzik meg azt, lehetetlen lesz rávennünk őket, hogy az egyház életét éljék.

Ezért is kell mindenképpen megtanítani a gyermeket, hogy az atyák helyes módján, a hagyomány szerint imádkozzék.

Még valami, amire ügyelni kell a családban: az apa és az anya minden héten gyűjtse egybe a gyerekeket, hogy azok elmondhassák nekik észrevételeiket, sérelmeiket, ha esetleg vannak. Lehet, hogy a gyerekek megbántották szüleiket, és okvetlen lesznek pillanatok, helyzetek, amikor a szülők bántódnak meg a gyermekek miatt. Akkor hívjátok össze a gyerekeket mondjátok el nekik, ami titeket bánt, és beszéljétek meg közösen, mivel a közös megbeszélés elejét veszi a félreértéseknek. A gyerekek is sokszor tesznek olyasmit, amiről nincsenek is tudatában, mit csináltak.

A monostorokban ezért vannak az úgynevezett szerzetesi gyűlések, amikor a Gerondasz összehívja a szerzeteseket, valamennyiüket, és elmondja nekik esetleges észrevételeit, intelmeit. És nagyon jó dolog, ha van mindenre kiterjedő, maradéktalan kontaktus szülők és gyermekek közt.

Ahhoz, hogy egy gyermek képes legyen lelki életet folytatni, ahogy elmondtam már, okvetlenül tisztelnie kell az Egyház életét, ahhoz pedig, hogy megtanulja tisztelni azt részt kell vennie az Isteni Liturgián, részt vennie a szentségi életben - amely szükséges dogmatikai előfeltétel -, tisztelnie kell az Egyház szentjeit.

Meg kell tanulnia tisztelnie a pihenőnapokat.

Miért szabadnap a vasárnap? Először is: miért hívják vasárnapnak? 

A vasárnap az Úrnak szenteltetett, ezért hívják az Úr napjának. Legnagyobb felajánlásunk az Úrnak, hogy részt veszünk az Isteni Liturgiában. A legmegrendítőbb esemény, ami csak létezik a világon, nem más, mint az Isteni Liturgia, az istentisztelet csúcspontja pedig nem más, mint részesülésünk az Úr Szent Kelyhéből.

Milyen szép is hát, ha a család vasárnaponként együtt járul a Szent Közösség vételére,  hogy a magasságból merítsen erőt! Könyörgést, vigaszt, erőt merítenie, hogy képes legyen szembenézni a sötétség erőivel. Tudatában kell lennünk, hogy az ördög munkálkodik. Az ördög nem az elvont „gonosz”: hanem konkrét létező, ahogy az angyalok is, és a küzdelmet folytató embert szüntelenül háborgatja. Ezért csak a szentségekben való részesülés által - ahol megsemmisülnek a démonok -, maradhatunk fenn és születhetünk újra lélekben. Ezért, kedveseim, amennyire csak lehetséges, vegyünk részt különösen a vasárnapi Isteni Liturgiákon; s hadd mondjak még valamit, amivel a Szent Hegyen szembesülünk. Valamennyi liturgia kegyelemmel teli, de a vasárnapi különleges kegyelmet hordoz. Tiszteljük hát erőnkhöz mérten a munkaszüneti napokat és a vasárnapokat, és ezt tanítsuk meg gyermekeinknek is. Nemrég a Szent Miklós-templomban beszéltem, és Vatopedi Szent Joákimról meséltem, egy újabb szentről, akinek Achillesz-sarka az volt, ha embereket vasárnap dolgozni látott. Azt nem bírta elviselni. Ezért vagy szólt, vagy, ha sokszor azt látta, hogy nem sikerült meggyőznie őket, tanításképpen példát mutatott.

Gyakorta látta, hogy asszonyok vasárnap növényeket gyűjtenek főzeléknek, és okulásukra és példaképp így szólt hozzájuk: „Ha majd már főnek, szóljatok nekem is kérlek, hogy együtt együnk.” És mivel szerették ezt a szentéletű embert, örömmel hívták meg a házukba. És, ahogy életrajzírója mondja, sokszor, amikor meghívták, hogy együtt költsék el a vasárnapi ételt, amint a háziasszony fölemelte a fazékról a fedőt, hogy az ételt tálalja, az kukacoktól hemzsegett. Egy másik asszony a vasárnapi ebéd fazekában egy nagy kígyót talált. A szent pedig azt mondta nekik: „Ez a vasárnapi fáradozás gyümölcse.” Ezért is mondtam az előzőekben, hogy az Egyház ezeket elrendelte, Istentől ihletve rendelte és rendszerezte mindezt.

És ezért kell tiszteletben tartanunk; mért amikor az atyákat kérdezzük, hogyan valósítható meg a szentség, azt felelik: tartsuk meg a parancsolatokat. Melyeket? S így felelnek: valamennyit. A megszentelődéssel nem játszhatunk. Az összes parancsot meg kell tartanunk, máskülönben kudarcot vallunk. Továbbá, ahogy a szent atyák mondják, lelkiismeretes pontosság révén megszerezhetjük a Szentlélek kegyelmét, a lelkiismeretes pontosság pedig valamennyi parancs megtartásával alakul ki. Amit most mondok nektek, az nem a sajátom, hanem a kitaposott út, a szent atyák által kitaposott ösvény.

A szent atyák nem katedrákról nyilatkoztak.

A szent atyák tapasztalatuk alapján szólnak hozzánk. Önnön létükkel szenvedték el, s arról számoltak be nekünk.

Ezért, ahogy kértelek titeket: a szentek életét tanulmányozva a keresztény családnak ortodox irányvonalat szabhatunk. Hiszen ma, ahogy az elején is mondtam, van ok az aggodalomra.

Sokszor közeledünk a fiatalsághoz, és kétségbeesés lesz úrrá rajtunk, tudván, hogy maholnap ők maguk is gyermekeket nevelnek majd; mit mondanak majd nekik? Hiszen ha ők maguk is teljesen üresek - mit fognak mondani a gyerekeknek a holnapi szülők?

Az iskolák ma nem biztosítanak ortodox nevelést. Ezért kell az otthonnak iskolává lennie. Otthon kell a gyermeknek mindezt megtanulnia, az Evangélium igazságainak otthon kell a szívében gyökeret eresztenie, hogy utána senki, sem egyetemi tanár, sem tanító ne tudja azt kitépni onnan. Kedveseim, az életnek van egy divatos, humanisztikus szemlélete manapság. Azt mondják, hogy jó emberré kell válnunk. Számunkra ez semmit sem jelent. Ha nem leszünk kegyelemhordozó emberek, „semmit sem tettünk”.

Hogy ez a hely is helyes irányba tartson, amennyire erőtökből telik, segítsük minden elképzelhető módon gyermekeinket és önmagunkat is abban, hogy bűnbánatban, megtérésben éljünk. Ahhoz pedig, hogy így legyen, a kijelölt utat kell követnünk, amelyet az atyák életükkel hagytak ránk. Ha nem követjük atyáinkat, lehetetlen boldogulnunk. Sajnos sokszor jönnek olyanok, akik téves módon küzdenek; immár ötven-, hatvanesztendősek, és - mivel vaktában harcolnak - küzdelmeik gyümölcse a reményvesztettség. A kiüresedettség.

Hideg erkölcsiség - holott a valódi küzdelem gyümölcse az Isteni Kegyelem teljessége.

Erre kell rátalálnunk, ezt kell célul kitűznünk, másképp kudarcot vallunk. A legnagyobb érték, testvéreim, az emberi személyiségben: a szentség. A megszentelődés nem a szerzetesek kiváltsága, hanem az Egyház minden tagjáé. Nincs más evangéliumunk nekünk, mint nektek. Ugyanabban az Istenben hiszünk, és ugyanaz az evangéliumunk.

Hogyha megfelelő módon harcoltok hát, mindenképp megízlelitek az Isteni Kegyelem mindennél édesebb gyümölcseit. Mi, biztosan kijelenthetem, sok olyan ember sorsát kísérjük figyelemmel, akiknek - mivel helyesen küzdenek -, olyan kegyelem adatott, ami nincs meg a szerzeteseknek sem. Hitük helytálló, munkálkodásuk pedig helyénvaló, az atyák teológiájának megfelelő. Az atyákhoz való fordulás ezért az Egyház életéhez való fordulást jelenti. Ez a mi reménységünk: az Egyház. Az Egyházon kívül semmi sem létezik.

Ennyit szerettem volna mondani, mert látom, letelt az egy óra. Nem akarlak tovább fárasztani benneteket; ez az üzenet, amelyet szerettem volna átadni nektek, és az áthoszi atyák e nyugtalanságáról szerettem volna hírt adni. Arról, hogy aggodalomban élünk, és aggódásunkat csillapíthatjátok, ha kiaknázzátok az ortodox egyház hagyományát. Ma az ortodoxia, mivel útjában áll azoknak, akik a sötétség erőinek oldalán akarnak harcolni, ahogy látjátok, üldöztetést szenved. (..:)

Ezért érik ma is támadások az ortodoxiát. Az ortodoxia harcol. Mi is tudunk segíteni neki abban, amennyiben élő tagjává leszünk, hogy. a rendíthetetlen ortodoxia oltalmazón takarja be a világot, őrizze és vigasztalja azt. Mert az ortodoxia ma akadály a világ hatalmasságainak sötét terveik megvalósításában. Ezért akarják tönkretenni és felszámolni. De ha mi együttműködünk a mindenható Isteni Kegyelemmel, lehetetlen lesz elveszejteniük, hiszen „ha Isten velünk, ki ellenünk?” Ámin.

Fordította: Nacsinák Gergely András ortodox pap

Megjelent: „Adj áldást atya” című gyűjteményes kötetben – Bakonybél - 2007

 

Elérhetőségek

Szent Demeter Görögkatolikus Egyházközség

2040 Budaörs, Lévai u. 18. Térkép

Tel: 23/414-202

Email: parokus [dot] budaors [kukc] hotmail [dot] com

Számlaszám

Adományaikat az alábbi számlaszámra várjuk: 10702332-49389601-51100005