Címlap » Görögkatolikusok Magyarországon

Görögkatolikusok Magyarországon

2012. január. 28. Vatamány Sándor

Egyházmegyénk 100 éves fennállására készülve, egy rövid történelmi összefoglalást olvashatunk a görögkatolikusságról. Noha az írás elsősorban a fiatalok számára készült, az idősebb korosztály is nagy haszonnal olvashatja.

Kedves fiatal görögkatolikus barátom!


Biztosan hallottál már arról, hogy a 2012. év a magyar görögkatolikusok számára különleges esztendő. Ezt az évet centenáriumi évnek hívjuk, mivel idén ünnepeljük a Hajdúdorogi Egyházmegye alapításának századik évfordulóját (a centenárium szó a latin centum=száz szóból ered). Görögkatolikus déd- és ükszüleink életében a Hajdúdorogi Egyházmegye alapításának óriási jelentősége volt: ami nekünk ma természetes, az nekik hosszú évtizedekig tartó, kemény küzdelem után elért hatalmas siker volt. Amikor megünnepeljük a Hajdúdorogi Egyházmegye századik születésnapját, nem csak az alapításhoz vezető út állomásait idézzük fel, hanem tisztelgünk őseink előtt és osztozunk örömükben.


Bár a Hajdúdorogi Egyházmegye alapítása 1912-ben történt, az idő kerekét mégsem csupán száz évvel kell visszatekernünk ahhoz, hogy megismerjük őseink történetét. A magyar görögkatolikus út a távoli múltból indul, s megértéséhez néhány fogalom tisztázására is szükség lesz.


Elsőként a „görögkatolikus” kifejezést kell átgondolnunk: miért nevezzük magunkat görögkatolikusnak? Mit jelent a „görög” jelző az elnevezésünkben? Gondolkoztál már ezen?

A „görög” azt jelenti elnevezésünkben, hogy „bizánci szertartású”. Amikor az Úr Jézus missziós parancsának („Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet” Mt 31,19.) engedelmeskedve az apostolok Jeruzsálemből elindultak az akkor ismert világba és hirdették minden népnek az Evangéliumot, rövid idő alatt a Római Birodalomban – és azon kívül is – sok-sok városban sok ezer ember fogadta el a keresztény hitet. Ők különböző népek gyermekei voltak, akik az Evangélium befogadása után a maguk szokásainak megfelelően alakították ki egyházaik életét. Ugyanarra az alapra, Jézus Krisztus evangéliumára építkeztek, de a közös imádságban, a liturgia végzésében és az egyházi élet terén sokszínűség alakult ki. Egy-egy nagyobb földrajzi térségen belül a jelentős egyházi központok – Jeruzsálem, Antióchia, Alexandria, Róma, majd később Konstantinápoly (más néven Bizánc) – hatására kifejlődött a szertartások végzésének egységes módja és kialakultak a rítus-családok. A „rítus” szót magyarul „szertartásnak” szoktuk fordítani, de tudnod kell, hogy a rítus nem csak a közös imádságot, a liturgia szertartását jelenti, hanem annál sokkal többet. A rítushoz tartozik az egyházfegyelem (ami nem azt jelenti, hogy a templomban fegyelmezetten veszünk részt a szertartásokon - az is fontos!), ami magába foglalja azokat a szabályokat, amit egy egyházon belül követnek (pl. a böjti szokások, vagy a papok nősülése). Ma Magyarországon leginkább két rítus-családot ismerhetsz: a görögkatolikusok a bizánci rítus-családhoz tartoznak, a római katolikusok pedig a latin rítust követik. Biztosan te is észrevetted már, hogy a görögkatolikus szent liturgia és a római katolikus mise között milyen sok hasonlóság van, hiszen ugyanannak az Eucharisztiának az ünneplése zajlik, mégis mennyire különböznek egymástól. A bizánci rítus-család a császárvárosban, Konstantinápolyban fejlődött ki és onnan terjedt el a Balkánon (görögök, szerbek, bolgárok, románok) majd pedig az oroszok, ukránok és ruszinok között. A latin rítus Rómából, a pápa székhelyéről indult ki és terjedt el az egész nyugati világban. Számunkra már kevésbé ismert, de nagyon ősi rítusok az örmény (kevesen Magyarországon és Erdélyben is élnek), a kopt (Egyiptomban), a szír (a Közel-Kelet országaiban), a káld (Irakban), illetve a malabár (Indiában).


Hosszú évszázadokon át a rítusok különbözősége nem okozott problémát a keresztények között. Egy egyházat alkottak, egymással egységben éltek, imádságaikban megemlékeztek egymásról. Az egész egyházat érintő kérdéseket közös tanácskozásokon, egyetemes zsinatokon oldották meg. Miután azonban a Római Birodalom kettészakadt, a keleten és a nyugaton élő keresztények egyre inkább eltávolodtak egymástól, egyre kevésbé értették meg egymást és egymás eltérő szokásait se fogadták el úgy, ahogyan korábban. Ez az eltávolodás először kisebb szakadásokhoz vezetett, majd pedig 1054-ben bekövetkezett a nagy szakadás. Ekkor mind a római, mind pedig a konstantinápolyi egyház vezetői engedtek az emberi gőg kísértésének, és nem a felmerült problémák és nézeteltérések rendezésére, hanem az ellentétek további fokozására törekedtek. Kölcsönösen kiközösítették egymást, ami az egység megszakítását jelentette. Attól kezdve még inkább gyanakvással tekintettek egymásra, s nem imádkoztak egymásért. Amikor a nyugati keresztesek 1204-ben a Szentföld felszabadítása helyett Konstantinápolyt ostromolták meg, a keleti és a nyugati egyház közötti szakadás tovább mélyült és ellenséges szembenállássá alakult át. Az 1054-ben kimondott kölcsönös kiközösítést csak 910 évvel később, 1964-ben vonta vissza VI. Pál pápa és Athenagorasz pátriárka, de a keleti és a nyugati egyház közötti szakadást ez sem szüntette meg teljesen. Az 1054-ben és az azt követő évszázadok során ejtett sebeket csak hosszú és türelmes párbeszéddel lehet begyógyítani. Az erre tett kísérletet nevezzük ökumenikus párbeszédnek.

Természetesen a szakadás bekövetkezte után is történtek kísérletek az egyház egységének helyreállítására. Jézus ugyanis a tanítványaiért imádkozva ezt kérte a Mennyei Atyától: „Legyenek mindnyájan egy” (Jn 17,31). Az Úr Jézusnak ez a kérése szinte parancs minden keresztény számára és arra kötelez, hogy mindig keressük az egyház egységének útját. Ezt a múltban is sok-sok keresztény – keleten és nyugaton egyaránt – komolyan vette. A legjelentősebb, de sajnos maradandó eredményt nem hozó kísérlet az egyház egységének helyreállítására a firenzei zsinat volt 1439-ben. A későbbi kísérletek sem vezettek teljes sikerhez, hanem azzal az eredménnyel jártak, hogy a keleti egyház egy-egy része lépett egységre a nyugati, katolikus egyházzal. Amikor ez az egység – amit latin szóval uniónak nevezünk – megvalósul, akkor jön létre egy keleti katolikus, nálunk használatos elnevezéssel görögkatolikus egyház. Az elmúlt évszázadokban – de különösen a 16-18. században – szerte a világban több keleti katolikus egyház jött létre. A számodra leginkább ismerős vidéken, Kelet-Közép-Európában is, s azon belül a történelmi Magyarországon, ebben a korban jöttek létre azok a görögkatolikus egyházak, melyek számos viszontagság után ma is léteznek. A 16. század végén az akkori Lengyel-Litván Királyságban a breszti unióban (1595/96) jött létre a rutén görögkatolikus egyház, amit ma ukrán görögkatolikus egyháznak ismerhetsz. A történelmi Magyarország különböző vidékein a 17. század első évtizedeitől kezdve indultak útjukra azok a kezdeményezések, melyek görögkatolikus egyházak létrejöttéhez vezettek. A Délvidéken (1611: márcsai unió), az északkeleti vármegyékben (1646: ungvári unió), a Partiumban (17. század utolsó évtizede), majd pedig Erdélyben (17-18. század fordulója: gyulafehérvári unió) megkötött uniók (vagyis a római pápával való egyesülés ünnepélyes kimondása) után fokozatosan épült ki a görögkatolikus egyházszervezet. Az ősi alapítású, de hivatalosan csak 1771-ben felállított Munkácsi Egyházmegye, majd pedig az ebből 1818-ban kialakított Eperjesi Egyházmegye liturgikus nyelve az ószláv volt. Ezzel szemben az 1721-ben felállított Fogarasi és az 1777-ben alapított Nagyváradi Egyházmegyében román nyelven végezték a szertartásokat.

Azok a magyarok, akik ezekhez a görögkatolikus egyházmegyékhez tartoztak sokáig elfogadták azt, hogy a templomi szertartások nyelve ószláv vagy román. A legtöbben nem is értették a liturgia szövegét, ami ma neked nagyon furcsának tűnhet, de régen ez elfogadott volt. Otthon, a faluban magyarul beszéltek, de elfogadták, hogy a templomban egy másik nyelven kell imádkozniuk. Ez akkor kezdett el megváltozni, amikor a magyar nyelv használatának és ápolásának kérdése egész Magyarországon fontossá vált. Történelemből talán tanultad (vagy még tanulni fogod), hogy a 18. század utolsó évtizedében Magyarországon útjára indult a nyelvújítás mozgalma (biztosan hallottad már Kazinczy Ferenc nevét, aki a nyelvújítók vezére volt). Egyre többen és egyre lelkesebben küzdöttek azért is, hogy a magyar nyelv az állam hivatalos nyelve legyen (hiszen 1844-ig a latin volt Magyarország hivatalos nyelve). Ezekben a küzdelmekben az anyanyelv szeretete mellett a magyar haza és a magyar nemzet iránti szeretet is kifejeződésre jutott (gondolj Kölcsey Ferencre és a Himnuszra vagy Vörösmarty Mihály Szózatára). De a hazaszeretet nem csak az irodalomban, hanem a tettekben is megnyilvánult. Ez a korszak a reformkor, ami Magyarország történetének egyik legszebb korszaka: kiváló emberek – Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc és mások – küzdöttek Magyarország gazdaságának és társadalmának felvirágoztatásáért.


A magyar görögkatolikusok lelkesen csatlakoztak ezekhez a mozgalmakhoz, s amikor 1848/49-ben a magyar haza szabadságáért fegyvert kellett fogni, ők is kivették a részüket a harcból. Kevesen tudják – de Neked mindenképpen tudnod kell – hogy a márciusi ifjak vezetői között is volt egy görögkatolikus: Vasvári Pál, aki fiatalon adta életét a magyar szabadságért. De rajta kívül nagyon sok görögökatolikus – köztük papok és kispapok is – vett részt a szabadságharcban, áldozta életét, vagy szenvedett hosszú várfogságot.


A magyar görögkatolikusok tehát a haza hű fiaiként egyre inkább fontosnak érezték azt, hogy a templomaikban anyanyelvükön imádkozhassanak. Más vallású honfitársaik részéről gyakran érte őket az a vád, hogy nem is igazi magyarok, hiszen a templomaikban ószlávul vagy románul imádkoznak. Ez a vád és az azt kísérő még gyakoribb csúfolódás nagyon bántotta őket. Azért is érezték igazságtalannak a vádakat, mivel köztudott volt, hogy a honfoglalás után a magyarok megtérítését Bizáncból érkezett szerzetesek kezdték meg. A magyarok vezetői közül az erdélyi Gyula és Bulcsú a 10. század közepén Bizáncban keresztelkedtek meg. Gyula magával hozta Bizáncból Hierotheosz püspököt, aki szerzetestársaival a magyarok között térített. Az Árpád-korban Magyarországon több helyen bizánci szertartású kolostorok működtek: Marosvárott, Oroszlánoson, Veszprémvölgyben (ennek a női kolostornak a görög nyelven írott alapítólevele is fennmaradt), Tihanyban, Visegrádon, Dunapentelén (szintén női kolostor) és Szávaszentdemeteren. Szent István király a latin szertartású kereszténységet választotta (az édesanyja Sarolt, Gyula lánya azonban bizánci szertartású volt) és a magyarok döntő többsége valóban latin szertartású keresztény lett, de a bizánci szertartású kereszténység jelenléte a magyarok között vitathatatlan. Sőt, az 1092. május 20-án megrendezett szabolcsi zsinat döntései között találunk olyanokat, melyek a bizánci egyház hagyományára utalnak (pl. a zsinat elrendeli, hogy a Nagyböjtöt hétfőn kell kezdeni, nem pedig Hamvazószerdán). Szintén lényeges, hogy az Árpád-házi királyaink fontosnak tartották a Bizánccal való kapcsolatot. Szent László király lánya, Szent Piroska bizánci császárnéként lett szent. III. Béla királyunk Bizáncban nevelkedett. Fia Imre király 1204-ben azt tervezte, hogy a bizánci szertartású magyaroknak püspökséget állít fel. A tatárjárás után azonban a Magyar Királyságba egyre nagyobb létszámban betelepülő nemzetiségek – románok, ruszinok, szerbek – képviselték a bizánci szertartást, s hozzájuk képest a bizánci szertartású magyarok háttérbe szorultak. Ezért az évszázadok során magyar közvéleményben az az elképzelés alakult ki, hogy a bizánci szertartás a nemzetiségek, a latin rítus pedig a magyarok sajátja. Ebből a gondolkodásból származtak a magyar görögkatolikusokkal szembeni vádak és gúnyolódások. Ezzel szemben a magyar görögkatolikusok arra hivatkozhattak, hogy az első keresztény magyarok bizánci szertartásúak voltak. Tehát lehet valaki egyszerre magyar és bizánci szertartású.

A magyar görögkatolikusok úgy gondolták, hogy a liturgia magyar nyelven való végzését csak a megfelelő fordítások hiánya akadályozza. Ezért elkezdtek liturgia-fordításokat készíteni. A legkorábbi ma is fennmaradt fordítást Kritsfalusi György, ungvári tanár készítette 1795-ben. A fordítás előszavában utal arra, hogy nem csak Ungváron, hanem sok más helyen is igénylik a magyar nyelvű görögkatolikus Szent Liturgiát. Ezen kívül más fordítások is készültek, de ezek is csak kéziratban terjedhettek. A szertartások nyelvének megváltoztatása ugyanis akkor nagyon nehéz volt. Ma természetesnek vesszük azt, hogy mind a római katolikusok, mind pedig a görögkatolikusok anyanyelvükön végzik a templomi szertartásokat. Nem csak Magyarországon, hanem a világban mindenütt. De ez csak alig ötven éve van így: a II. Vatikáni Zsinat előtt a római katolikus templomokban latinul végezték a szertartásokat, a görögkatolikus templomokban pedig az ószláv vagy a román volt a megengedett.


A magyar görögkatolikusok úgy gondolták, hogy ha saját egyházmegyéjük lenne és nem ószláv (Munkácsi és Eperjesi), illetve román (Nagyváradi, Szamosújvár, Gyulafehérvár-Fogaras) liturgikus nyelvű egyházmegyékhez tartoznának, akkor a magyar nyelv liturgikus használatának bevezetése is könnyebb lenne.


Magyarországon a legnagyobb magyar görögkatolikus egyházközség a hajdúdorogi volt. A hajdúdorogiak indították el azt a mozgalmat, mely egy önálló magyar görögkatolikus egyházmegyéért és magyar nyelv liturgikus használatának engedélyezéséért küzdött. 1868. április 16-ra Hajdúdorogra hívták a magyar görögkatolikus egyházközségek képviselőit és országos kongresszust tartottak. A kongresszusra 33 egyházközség küldte el képviselőjét (szám szerint 220-at), illetve 20 lelkész jelent meg. Ezen kívül 19 egyházközség és 11 lelkész írásban jelezte, hogy elfogadja a határozatokat. A kongresszus Állandó Végrehajtó Bizottságot hozott létre, melynek élére a szervezésben nagy érdemeket szerzett Farkas Lajost (1821-1894), Hajdúdorog főhadnagyát választották. A küldöttek megfogalmazták az elérendő célokat is: 1. magyar egyházmegye felállítása Hajdúdorog székhellyel; 2. a liturgikus könyvek lefordítása és kiadása; 3. a magyar liturgikus nyelv szentesítése. Az Állandó Végrehajtó Bizottság hosszú éveken át kérvényeket fogalmazott és adott be az Országgyűléshez és a kormányhoz, de csak részeredményeket tudtak elérni. 1873-ban Hajdúdorog székhellyel nem egyházmegye létesült, hanem a Munkácsi Egyházmegyén belül külhelynökség. Ez nem adta meg azt az önállóságot, amire a magyar görögkatolikusok vágytak, de a magyar liturgikus nyelv szempontjából mégis fontos volt. A hajdúdorogi külhelynökség vezetője, Danilovics János ugyanis 1879-ben fordítóbizottságot hozott létre, melynek az volt a feladata, hogy a kéziratos fordítások helyett jó minőségű fordításokat készítsen. A bizottság munkája nagyon eredményes volt, hiszen néhány év alatt lefordították és nyomtatásban kiadták a legfontosabb liturgikus könyveket. Ezek a liturgikus könyvek azonban nem válhattak hivatalossá, mert nem kaptak egyházi engedélyt, sőt a magyar nyelv templomi használatát Róma újra és újra megtiltotta. A legsúlyosabb tiltás éppen abban az évben érkezett, amikor a magyarság a honfoglalás ezredik évfordulóját ünnepelte. 1896. június 27-én a magyar görögkatolikusok a budapesti Egyetemi templomban magyar nyelvű Szent Liturgiát végeztek, amiről a korabeli újságok részletes tudósításokat közöltek. Ezek a tudósítások eljutottak Rómába is, ahonnan újabb szigorú tiltás érkezett. A magyar görögkatolikusokat mélyen elszomorította az, hogy miközben az egész nemzet az ezeréves Magyarországot ünnepelte, nekik még azt sem engedték meg, hogy magyarul imádkozzanak a templomaikban. Szomorúságukat és csalódottságukat újabb vádak fokozták. Ekkor Magyarországon jelentős feszültségek voltak a magyarok és a nemzetiségek – különösen a románok – között. A nemzetiségek úgy érezték – nem teljesen alaptalanul – hogy a magyarok nem biztosítják nekik azokat a jogokat, melyek fennmaradásukhoz és fejlődésükhöz szükségesek. Hatalmas viták dúltak a politikában, s ebben a küzdelemben az is megfogalmazódott, hogy a magyar görögkatolikusok mozgalma csupán a nemzetiségek elmagyarosítását szolgálja. Ez a vád Rómába is eljutott, ahol a XIII. Leó pápa környezetében sokan hitelt adtak neki. A magyar görögkatolikusok ugyan csak azt akarták elérni, amit a románok már évszázadokkal korábban megkaptak, vagyis hogy ők is az anyanyelvükön imádkozhassanak a templomban, most mégis a puszta létezésüket kellett bizonygatni.


A sok-sok csalódás és az újra és újra megfogalmazott vádak nem vették el a kedvüket a küzdelemtől. Három évtizeddel a hajdúdorogi kongresszus után 1898-ban Budapesten megalakult a Görög Szertartású Katolikus Magyarok Országos Bizottsága. Elnöke Szabó Jenő (1843-1921), miniszteri tanácsos lett, aki a politika világában nagyon járatos volt. Tudta, hogy a magyar görögkatolikusokkal szembeni vádakat és ellenérzéseket csak nagy odafigyeléssel lehet leküzdeni. Az Országos Bizottság szükségesnek látta a pápa meggyőzését arról, hogy a magyar görögkatolikusok igenis léteznek. Ezért 1900. március 6-9. között nagyszabású római zarándoklatot szerveztek, melyen 461 zarándok (köztük 67 lelkész) vett részt. A zarándokok találkoztak XIII. Leó pápával is, akinek előadták kérésüket: szeretnék a szertartásaikat magyar nyelven végezni és a magyar görögkatolikus egyházközségek számára egy saját egyházmegyét kérnek. A zarándoklat után Rómában jelentősen javult a magyar görögkatolikusokról kialakult kép, de a két kérés közül csak az egyházmegye alapítása terén történt előrelépés. A magyar nyelv liturgikus használatát Róma továbbra sem engedélyezte. Ezt ma már talán furcsának találhatod, de ez teljesen megfelelt az akkori gondolkodásnak. Amint említettem, a római katolikus egyházban ekkor még a latint használták a liturgiában, ehhez nagyon ragaszkodtak, s el sem tudták képzelni, hogy népnyelven is lehetne szentmisét végezni. Rómában attól féltek, hogy ha a magyar görögkatolikusoknak megengedik az anyanyelvük használatát, akkor a római katolikus magyarok is azt fogják kérni.


A római zarándoklat után még hosszú évek teltek el az egyházmegye felállításáig. A magyar görögkatolikusok a kormány támogatásával szerették volna megszerezni a pápa engedélyét nem csak a Hajdúdorogi Egyházmegye megalapításához, hanem a magyar nyelv liturgikus használatához is. Amikor belátták, hogy erre nincs esély, akkor elfogadták, hogy egyelőre csak magyar görögkatolikus egyházmegye létesülhet. A Hajdúdorogi Egyházmegyét sok-sok magyar görögkatolikus nagy örömére Ferenc József király 1912. május 6-án alapította meg. Biztosan csodálkozol azon, hogy miért nem a pápa döntött az alapításról? A válasz nagyon egyszerű: Szent István királytól kezdve Magyarország királyainak megvolt az a joga, hogy az országban egyházmegyéket hozzanak létre és püspököket nevezzenek ki. Ezt a jogot főkegyúri jognak hívjuk, s amíg Magyarország királyság volt, az uralkodókat ez a jog megillette. Természetesen a pápának jóvá kellett hagyni ezeket az intézkedéseket. Ez így történt a Hajdúdorogi Egyházmegye alapításakor is. X. Szent Piusz pápa (1903-1914) 1912. június 8-án adta ki a Christifideles graeci kezdetű bullát, amivel az alapítást jóváhagyta.


A Hajdúdorogi Egyházmegye megalapítása hatalmas örömmel töltötte el a magyar görögkatolikusokat. Örömüket az sem árnyékolta be, hogy a pápa elrendelte: a magyar nyelvet nem szabad használni az új egyházmegyében, hanem helyette az ógörögöt kell bevezetni. Erre azonban csak részben került sor: a Szent Liturgiában az átváltozatás szavait mondták görögül a papok, míg a többi részt magyarul végezték. A Hajdúdorogi Egyházmegyébe 162 egyházközség került. Ezek többsége Kelet-Magyarországon volt, de 35 a Székelyföldön. Ez utóbbiak részére hozták létre a Székelyföldi Külhelynökséget. Az egyházmegyét a pápa megbízásából Papp Antal munkácsi püspök szervezte meg. Ferenc József király 1913. április 21-én nevezte ki az egyházmegye első püspökét, Miklósy István (1857-1937) sátoraljaújhelyi parókus, zempléni főesperes személyében. Felszentelésére Hajdúdorogon került sor 1913. október 5-én. Miklósy püspök az egyházmegye székhelyét ideiglenesen Debrecenbe helyezte.


A Hajdúdorogi Egyházmegye megalapítására és az első püspök kinevezésére akkor került sor, amikor Európa egén sötét fellegek gyülekeztek. Biztosan hallottál már arról, hogy 1914 nyarán hatalmas háború tört ki, amit a méretei miatt első világháborúnak neveznek. Ez a hatalmas pusztítással és a sok-sok szenvedéssel járó háború a magyar görögkatolikusok életét és a Hajdúdorogi Egyházmegye fejlődését is megnehezítette. Egy háború kitörésének mindig sok oka van, de köztük a legsúlyosabb a különböző nemzetek egymás iránti gyűlölete. Korábban említettem, hogy ebben a korszakban Magyarország népei között súlyos ellentétek és feszültségek voltak, s ennek a Hajdúdorogi Egyházmegye megalapításakor is jelentősége volt. A románok ellenezték a magyar görögkatolikus egyházmegye létrejöttét, mivel úgy érezték, hogy az ellenük irányul. Csak nagyon nehezen nyugodtak bele az uralkodó és a pápa döntésébe. A közelgő nagy háborúra készülve ezt az ellentétet Magyarország ellenségei is kihasználták. Az orosz titkosszolgálat felbérelt néhány román kalandort, hogy öljék meg az újonnan kinevezett hajdúdorogi püspököt, s ezzel fokozzák a feszültséget a magyarok és a románok között. Ezzel akarták gyengíteni Magyarországot a háború előtt. Erre a merényletre 1914 februárjában került sor. Február 21-én Czernowitzból „Kovács Anna” álnévvel feladott levél érkezett a püspökségre. A levél írója azt közölte Miklósy István püspökkel, hogy címére 100 koronát, egy aranyozott templomi csillárt és leopárdbőrt tartalmazó csomagot adott fel. A húsz kilogrammos küldemény február 23-án meg is érkezett. Slepkovszky János püspöki titkár baltával próbálta felbontani a csomagot, melynek tartalma ekkor felrobbant. A robbanás kidöntötte a falakat, átszakította födémet és darabokra szaggatta Jaczkovics Mihály helynököt, Slepkovszky János titkárt, halálosan megsebesítette dr. Csatth Sándor ügyvédet, az egyházmegye ügyészét, aki a merénylet után még egy órát élt. Miklósy István püspököt a csomag kibontása előtt egy másik szobába telefonhoz hívták, így ő csak kisebb sérüléseket szenvedett.


A merénylet után Miklósy püspök áthelyezte székhelyét Nyíregyházára (ma is ott található) és folytatta az egyházmegye megszervezését. Hatalmas munka várt rá, de az első világháború és az azt követő viszontagságos időszak miatt nagyon sok tervét nem tudta megvalósítani. A háborút lezáró trianoni béke következtében a Hajdúdorogi Egyházmegye is elvesztette egyházközségeinek a felét (ahogyan Magyarország területének kétharmadát). Sok tízezer magyar görögkatolikus Magyarország határain kívülre került. Nekik nagyon nehézre fordult sorsuk, mivel az új államokban - Csehszlovákiában és Romániában - a hatóságok minden eszközzel akadályozták, hogy magyarságukat és görögkatolikusságukat egyszerre élhessék meg. Ugyanakkor Magyarország új határain belülre került huszonegy görögkatolikus egyházközség, melyek nem a Hajdúdorogi Egyházmegyéhez, hanem az Eperjesi és a Munkácsi Egyházmegyékhez tartoztak. Mivel az eperjesi és a munkácsi püspöki székhely Csehszlovákiához került, a Magyarországon maradt egyházközségek számára XI. Piusz pápa 1924-ben létrehozta a Miskolci Apostoli Exarchátust, melynek főpásztora Papp Antal érsek lett. Ő munkácsi püspök volt, de a magyarokkal szemben ellenséges csehszlovák hatóságok kiutasították Csehszlovákiából. Azóta a magyarországi görögkatolikusok két egyházkormányzati egységben, a Hajdúdorogi Egyházmegyében és a Miskolci Apostoli Exarchátusban élnek.


A trianoni Magyarországon a görögkatolikusok aránya nagyon lecsökkent. Korábban az ország lakosságának 11 százaléka volt görögkatolikus. Ez az az arány visszaesett 2 százalékra. Ennek azért volt jelentősége, mert a kevés görögkatolikus kevés figyelmet kapott az államtól. A Hajdúdorogi Egyházmegye alapításakor a magyar kormány vállalta, hogy felépíti azokat az intézményeket, melyre az új püspökségnek szüksége volt: papnevelő intézetet, tanító- és kántorképzőt, egyházmegyei központot (püspöki hivatal, püspöki palota). Ezek megvalósítása a háború utáni súlyos helyzetben egyébként is nehéz lett volna. Mivel a görögkatolikusok aránya igen alacsony volt, kevesen emeltek szót az érdekükben, így ezek a nagyon fontos építkezések elmaradtak.

A görögkatolikusok azzal próbáltak meg maguk is javítani helyzetükön, hogy szervezeteket hoztak létre. A legfontosabb ezek közül a Magyar Görögkatolikusok Országos Szövetsége (MAGOSZ) volt, mely 1921. október elsején alakult meg Máriapócson. A MAGOSZ-nak az volt a feladata, hogy összefogja a görögkatolikusokat, s a közéletben és a politikában képviselje az érdekeiket. A görögkatolikusok közötti kapcsolattartást szolgálták az újságok is: a Görögkatholikus Tudósító, a Máriapócsi Naptár, majd pedig a Görögkatolikus Szemle, amit te is jól ismerhetsz, illetve a Keleti Egyház. Ezeket a szervezeteket és újságokat kiváló és egyházukat szerető emberek (papok és világiak) vezették. Néhányuk nevét érdemes megjegyezned: Illés József nemzetközileg elismert jogtudós volt, aki a magyar görögkatolikusok érdekében többször járt a pápánál, Bud János közgazdász, aki az első világháború után pénzügyminiszterként újjáépítette a magyar gazdaságot, a MAGOSZ vezetésében vállalt szerepet, Gróh István, az Iparművészeti Főiskola rektora, a görögkatolikus sajtó megteremtéséért munkálkodott Kozma János miskolci parókussal, Hodinka Antal, nemzetközi hírű történész, a görögkatolikusok történetét kutatta, Szántay-Szémán István, az exarchátus helynöke, a Keleti Egyház című folyóirat megalapításával a görögkatolikus egyházak és hagyományaik megismertetését szolgálta, Rohály Ferenc és Krajnyák Gábor a liturgikus szövegek és énekek kiadásában szereztek érdemeket. Ők mindannyian a magyar görögkatolikusság szolgálatába állították tehetségüket és szorgalmukat, amiért az utókor hálával emlékezik meg róluk.

Az első világháború után Magyarországon csak egy bazilita monostor maradt: a máriapócsi. A szerzetesek mindig fontos szerepet játszanak az egyház életében. A magyar görögkatolikusoknak is nagy szükségük volt rájuk. Máriapócson a zarándokok fogadása mellett lelkigyakorlatokat szerveztek papoknak és világiaknak. 1933-tól a baziliták Hajdúdorogon is építkezésbe kezdtek, hogy Máriapócs mellett ott is megtelepedhessenek. Vezetőjük ekkor Dudás Miklós volt, aki bazilita elöljáróként megszervezte a bazilita nővérek hajdúdorogi és máriapócsi letelepülését is.


A Hajdúdorogi Egyházmegye első püspöke, Miklósy István 1937-ben halt meg. Az utódját Dudás Miklós bazilita szerzetes személyében 1939-ben nevezte ki XII. Piusz pápa. Az új püspök nagy lendülettel látott munkához, de a kinevezése után néhány hónappal kitört a 2. világháború, mely rengeteg pusztulással és szenvedéssel járt. 1944 őszén és 1945 tavaszán a szovjet hadsereg elfoglalta Magyarországot, ami nem csak a háború végét, hanem egy új, az egyházak és a vallásos emberek számára sok-sok megpróbáltatással járó korszak kezdetét is jelentette. A Szovjetúnió ugyanis kommunista állam volt, mely 1917 óta hivatalosan is tagadta Isten létét, üldözte az egyházakat és a vallásos embereket. A Szovjetúnióban sok százezer hívőt és papot gyilkoltak meg vagy ítéltek hosszú börtönbüntetésre csak azért, mert nem tagadták meg a hitüket. Amikor a háború győzteseként a szovjet hadsereg elfoglalta a kelet-európai országokat, köztük hazánkat, a vallás- és egyházellenes politikát is rákényszerítette a leigázott népekre. Amikor 1947-től a szovjet hadsereg támogatásával a magyar kommunisták átvették a hatalmat, Magyarországon is elkezdődött az egyházak üldözése. Püspököket (biztosan hallottad már Mindszenty József bíboros nevét), papokat és híveket börtönöztek be és hurcoltak meg. Betiltották a szerzetesrendek működését (a bazilitáknak is el kellett hagyniuk a máriapócsi monostort és a hajdúdorogi rendházat), megtiltották az iskolai hitoktatást, államosították az egyházi iskolákat. Ez a sötét kor nagy próbatételt jelentett a görögkatolikusoknak is, akiknek attól is kellett tartaniuk, hogy a kommunisták felszámolják az egyházukat, ahogyan azt a szovjetek is megtették. Biztosan hallottál boldog Romzsa Tódor munkácsi püspökről, akit a szovjet kommunisták gyilkoltak meg 1947-ben. Meggyilkolása után a szovjet hatóságok betiltották a görögkatolikus egyház működését a Szovjetunióban. Dudás Miklós püspök az ellenséges államhatalomnak kiszolgáltatva és eszközök nélkül az isteni Gondviselésbe vetett hittel vezette egyházunkat ebben a nehéz időszakban. 1972-ben bekövetkezett haláláig a kedvezőtlen körülmények ellenére két nagyon fontos eredményt el tudott érni.


1950-ben teljesült a magyar görögkatolikusok régi vágya: Dudás Miklós püspök ekkor alapította meg Nyíregyházán a papnevelő intézetet és hittudományi főiskolát, melyek ma is működnek (a főiskolát Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolaként ismerheted). A másik fontos eredmény egy szintén régi vágy beteljesülése volt: 1965. november 19-én Rómában, a Szent Péter Bazilikában Dudás Miklós püspök magyar nyelvű Szent Liturgiát mutatott be több száz püspök előtt, akik a II. Vatikáni Zsinat tanácskozásán vettek részt. A zsinat úgy döntött, hogy a római katolikus egyházban az addig kizárólagos latin mellett a nemzeti nyelvek is használhatók a liturgiában. Ezzel elhárult az akadály a magyar nyelv liturgikus használata előtt is, amiért őseink oly sokat küzdöttek.

 


Kedves fiatal barátom!


Amikor ebben az esztendőben egyházmegyénk alapításának századik évfordulójára emlékezünk, fontos, hogy megemlékezzünk őseink küzdelméről. Láthatod, milyen sok áldozatot kellett hozniuk, milyen nagy kitartással kellett küzdeniük azért, hogy elérjék céljukat. Erőt az egyház iránti szeretetükből, a bizánci szertartáshoz, a katolikus hithez és a magyarságukhoz való ragaszkodásukból merítettek.


Tiszteld őseidet és szeresd görögkatolikus egyházadat az ő szeretetükkel!

 

Elérhetőségek

Szent Demeter Görögkatolikus Egyházközség

2040 Budaörs, Lévai u. 18. Térkép

Tel: 23/414-202

Email: parokus [dot] budaors [kukc] hotmail [dot] com

Számlaszám

Adományaikat az alábbi számlaszámra várjuk: 10702332-49389601-51100005