Címlap » Gyermeknevelés

Gyermeknevelés

2014. március. 17. Vatamány Sándor

A családban megélt kereszténységről már korábban közöltünk egy előadás szöveget egy athoszi szerzetes atyától. Most egy másik atyának, Áthoszi Szent Porfiriosz-nak a gondolatait olvashatjuk.

[filefield-onlyname-original]

1906 Február 7 – 1991 December 2

Az ortodox egyház 2013 november 27 óta szentként tiszteli.

 

Az alábbi részlet az "Athoszi Porfiriosz atya tanításai" című könyben található (IX. fejezet)

 

 

A gyermekek neveléséről

 

 

„Az ember lelkiállapotáért

nagyrészt családja felelős.”

 

 

A gyermekek nevelése fogantatásuk pillanatában kezdődik

A gyermekek nevelése fogantatásuk pillanatában kezdődik. A magzat hall és érez édesanyja méhében. Igen, a magzat hall, s az édesanyja szemein keresztül lát is. Érzi anyja mozgásait és érzéseit annak ellenére, hogy az értelme még nem fejlődött ki. Ha az anya arca elkomorul, a magzaté is. Ha az anya ideges, a magzat is az. Bármit érez is az anya — akár szomorúságot, félelmet vagy aggodalmat —, azt a magzat is átéli. Ha az anya nem akarja a magzatot, vagy nem szereti, azt a baba megérzi, és kis lelkében sebek fakadnak, s egész életén át végigkísérik. Az ellenkezője történik az anya szent érzésein keresztül. Amikor örömet, békét, szeretetet érez a magzat iránt, akkor érzéseit titokzatos módon átadja neki; ugyanígy van a megszületett gyermekekkel is.

Ezért az anyának a várandósság idején sokat kell imádkoznia, fontos, hogy szeresse magzatát, simogassa a hasát, olvassa a zsoltárokat, énekelje a tropárionokat, és szent életet éljen. Ez saját érdeke is. De a magzat érdekében is áldozatot hoz, hogy gyermeke szent legyen, s életét szent alapokra helyezze. Látjátok, mennyire nagy dolog, ha a nő gyermeket hord ki? Mekkora felelősség és mekkora tisztesség!

Elmesélek nektek egy példát, amely más, oktalan élőlényekre vonatkozik, hogy egy kicsit jobban megértsétek, mire gondolok. Amerikában a következő kísérletet végezték: Két, ugyanolyan szobában, amelyben azonos hőmérséklet volt, virágokat ültettek ugyanolyan virágföldbe, és egyformán locsolták őket. Egyetlen különbség azonban mégis akadt a két szoba között. Az egyik szobában lágy és kellemes zenét játszottak le. Az eredmény? Hogyan is tudnám elmondani? Hatalmas különbség volt a két szobában nőtt virágok között. Abban a szobában, ahol zenét játszottak, a virágok életerősebbek voltak, színük pompásabb lett, és sokkal nagyobbra nőttek.

 

 

A szülők családi élete őrzi meg és teszi jóvá a gyermekeket

A szülők családi élete őrzi meg és teszi jóvá a gyermekeket. A szülőknek Isten szeretetének kell szentelniük magukat. Gyengédségükkel, türelmükkel és szeretetükkel szentekké kell lenniük. Minden napot kezdjenek tiszta lappal, új elszánással, új lelkesedéssel és szeretettel gyermekeik iránt. Az öröm, amely eltölti őket, a szentség, amely meglátogatja őket, kegyelmet sugároz a gyermekekre. Általában a szülők tehetnek a gyerekek rossz viselkedéséről. Nem javítja meg őket sem az intés, sem a fegyelmezés, sem a szigor. Ha a szülők nem szentelődnek meg, ha nem kötelezik el magukat a lelki harcban, nagy hibákat követnek el, és átadják a rosszat, amelyet magukban hordoznak. Ha a szülők nem élnek szent életet, ha nem beszélnek szeretettel, akkor az ördög gyermekeik ellenkezésén keresztül kezdi gyötörni őket. A gyermeknek szeretetre, egyetértésre, szülei összhangjára van szüksége. Ez a bizalom és a biztonság érzését kelti bennük.

A gyerekek viselkedése közvetlen kapcsolatban áll a szülők állapotával. Ha a szülők helytelenül viselkednek egymással, ez sebet ejt a gyermekeken, elveszítik erejüket és elszántságukat, hogy előrehaladjanak az életben. Életüket rosszul építik fel, s lelkük építménye bármelyik pillanatban összedőlhet. Elmondok nektek két példát.

Egy ízben két, fiatal lány látogatott meg; az egyikük igen megrázó élményeken ment keresztül, és megkérdezték tőlem, miért történt ez így. Azt feleltem nekik:

— A családotok, a szüleitek miatt.

S ahogy ránéztem egyikükre, azt mondtam neki:

— Az édesanyádtól örökölted ezt.

— De hát — válaszolta — a szüleink annyira tökéletes emberek! Keresztények, gyónnak, áldoznak, és vallásos nevelést kaptunk. Hacsak... talán éppen a vallás tehet erről...

Azt feleltem nekik:

— Egy szót sem hiszek abból, amit mondtatok! Csak annyit látok, hogy a szüleitekben nincs meg Krisztus öröme.

Amikor ezt a másik lány meghallotta, így szólt:

— Figyelj, Maria, az atyácska helyesen beszél, igaza van. A szüleink valóban elmennek a lelkiatyához, gyónnak, áldoznak, de volt-e valaha is béke otthon? Apánk folyamatosan veszekszik anyánkkal. Nap mint nap hol az egyikük nem akart a másikkal egy asztalhoz ülni, hol a másik utasította vissza, hogy együtt elmenjenek valahová. Igaza van az atyácskának!

— Hogy hívják az apádat? — kérdeztem tőle.

Megmondta a nevét.

— Hogy hívják az anyádat?

Azt is megmondta.

— Nos hát — válaszoltam — az édesanyáddal szemben táplált érzéseid egyáltalán nem jók.

Figyeljetek csak! Abban a pillanatban, amikor megmondták az apa nevét, magam előtt láttam az apát, láttam a lelkét. Abban a pillanatban, amikor kimondták az anya nevét, láttam az édesanyát, és láttam, hogyan nézett a lány az anyjára.

Egy másik alkalommal egy anya látogatott meg az egyik lányával. Az édesanya szomorú volt, könnyekben tört ki. Nagyon szerencsétlennek érezte magát.

— Mi a baj? — kérdezem tőle.

— Kétségbe vagyok esve a nagyobbik lányom miatt, mert elzavarta a férjét a háztól, és bennünket hazugságokkal áltatott. — Milyen hazugságokkal? — kérdeztem tőle.

— Már évekkel ezelőtt elzavarta a férjét otthonról, és semmit sem mondott nekünk. Telefonon kérdeztük tőle: „Hogy van Sztéliosz?” „Jól van — válaszolta —, éppen most ment le újságot venni.” Minden alkalommal talált valamilyen kifogást, ezért nem gyanítottunk semmit. Így ment két éven keresztül. Eltitkolta, hogy kidobta a férjét. Csak néhány napja tudtuk meg magától Sztéliosztól, mert véletlenül összetalálkoztunk vele.

Így szóltam hát hozzá:

— Te tehetsz róla. Te és a férjed. De főként te.

— Én?! — kiáltott fel méltatlankodva. — Én, aki annyira szerettem a gyermekeimet, hogy ki sem jöttem a konyhából, és nem is volt saját életem! Istenhez meg az egyházhoz vezettem őket, s mindig azt mondtam nekik, hogy a jót cselekedjék! Hogy mondhatod azt, hogy én tehetek erről?

A másik lányához fordultam, aki elkísérte őt:

— Te mit szólsz ehhez?

— Igen, anyám, az atyácskának igaza van: soha nem volt egyetlen nyugodt napunk sem, egyfolytában veszekedtetek apával.

— Látod, hogy igazam van? Ti tehettek róla, ti okozzátok a gyer­mekek sebeit. Nem ők tehetnek róla, mégis ők viselik a következményeket.

A gyerekek lelkében kialakult lelkiállapot szüleik viselkedésének a következménye, és egész életükben végigkíséri őket. Későbbi viselkedésük és a többiekhez fűződő kapcsolataik közvetlen összefüggésben állnak azokkal az élményekkel, amelyeket gyermekkoruk óta magukban hordoznak. Megnőnek, tanulnak, de lényegében nem változnak. Ez életük legkisebb megnyilvánulásában is szembeötlik. Például ha falánkság tör rád, és szeretnél enni. Szedtél magadnak valamit, megetted, azután meglátsz valami mást, ezt is szeretnéd, azt is szeretnéd. Azt érzed, hogy éhes vagy, s ha nem eszel eleget, gyenge leszel, és reszketni kezdesz. Félsz, hogy lefogysz. Ez egy olyan lelkiállapot, amelynek megvan a magyarázata. Lehetséges, hogy nem ismerted az apádat, nem ismerted az anyádat, s azt gondolod, megvagy fosztva valamitől, és éhesnek, szegénynek, soványnak érzed magad. Ez a lelki ok azután a testi gyengeség formájában jelenik meg.

Az ember lelkiállapotáért nagyrészt a családja felelős. Ahhoz, hogy a gyermekek megszabaduljanak különböző benső problémáiktól, nem elég a tanács, a kényszer, a logikai érvek felsorakoztatása vagy a fenyegetés. Ettől talán még rosszabbak lesznek. A bajok megoldása a szülők megszentelődése által lehetséges. Legyetek szentek, és semmiféle gondotok nem lesz a gyerekekkel! A szülők megszentelődése szabadítja meg őket a bajoktól. A gyermekeknek szent emberekre van szükségük maguk körül, olyanokra, akikben sok a szeretet, akik nem félemlítik meg őket, és nem a szavaikkal vezetik őket, hanem szent példát nyújtanak, s imádkoznak értük. Szülők, imádkozzatok csöndesen és felemelt kézzel Krisztushoz, s öleljétek meg titokban gyermekeiteket! Ha pedig rosszak, fegyelmezzétek meg, de ne gyötörjétek őket! Mindenekelőtt imádkozzatok!

Sokszor a szülők, különösen az anya, megbántják a gyermekeket rendetlenkedésük miatt, és túlságosan megszidják őket. Ilyenkor a gyerekek megsebződnek. Még ha szóban nem is szidod meg, de magadban igen, felháborodsz és keményen nézel rá, a gyerek megérzi. Azt gondolja, édesanyja nem szereti őt. Így kérdezi az anyját:

— Szeretsz engem, anya?

— Hogyan is ne szeretnélek, kisfiam!

Ám ezzel a válasszal a gyermeket nem lehet meggyőzni. Megsebződött a lelke. Az anya szereti, később meg is simogatja, de a gyerek elkapja a fejét. Nem fogadja el a simogatást, képmutatásnak tartja, mivel megsebződött a lelke.

 

 

A túlzott dédelgetés éretlenül hagyja a gyermekeket

Egy másik dolog, ami árthat a gyermekeknek: a túlzott dédelgetés, vagyis a túlságos gondoskodás, a szülők állandó nyugtalankodása és aggodalma. Hallgassatok meg egy esetet!

Egy édesanya panaszkodott nekem, hogy ötéves gyermeke nem fogad szót neki. Azt mondtam neki: „Te tehetsz erről!”, de nem értett meg. Egyik nap elmentem ezzel az anyukával egy tengerparti sétára autóval. A gyermekét is magával hozta. Kis idő múlva a gyerek kitépte magát az anyja kezéből, és a tenger felé futott. Volt ott egy homokbucka, amely mögött hirtelen kezdődött a tenger. Az anyuka megijedt, már-már azon volt, hogy kiabál vagy odarohan, mert a gyermek a domb tetején állt, és kinyújtott karral egyensúlyozott. Megnyugtattam, és azt mondtam neki, fordítson hátat a gyermeknek, s addig titokban szemmel tartottam a kisfiút. Erre a gyerek elkeseredett, nem provokálta tovább az anyját, hogy rémisztgesse és kiabáljon vele, ahogy addig tette, hanem szép lassan, nyugodtan lejött a dombról, s visszatért hozzánk. Ez volt a történet vége. Akkor az édesanya megértette, milyen a helyes nevelés.

Egy másik anyuka egyetlen fiára panaszkodott: nem eszik rendesen, és különösen a joghurtot nem kéri. A kisfiú hároméves lehetett, és mindennap gyötörte az édesanyját. Azt mondtam neki:

— A következőt tedd: vegyél ki minden ételt a hűtőből! Töltsd meg néhány adag joghurttal! Ti szülők is néhány napig szenvedni fogtok. Ha eljön az ebédidő, adj neki joghurtot! Nem fogja megenni. Este add neki ugyanazt, másnap ugyanazt. Végül majd megéhezik, és egy kicsit megkóstolja. Sírni, kiabálni fog, de viseljétek el. Azután szívesen megeszi majd.

Így is történt, és a joghurt lett a kisfiú kedvenc étele.

Nem nehéz dolgok ezek, mégis sok édesanyának nem sikerül, és nagyon rossz nevelést ad a gyermekeinek. Az anyukák, akik folyton a gyerekek nyakán ülnek, és elnyomják, vagyis agyondédelgetik őket, félreértik a feladatukat. Hagyni kell a gyereket, hadd intézze egyedül az életét! Így leszel jó anya. Ha folyton a nyakukon ülsz, a gyerekek ellenállnak. Ellustulnak, elpuhulnak, és mindig sikertelenek lesznek az életben. Ez a túlzott dédelgetés éretlenül hagyja a gyermekeket.

Pár nappal ezelőtt egy elkeseredett anyuka jött hozzám, mert a gyermeke ismét sikertelen egyetemi felvételi vizsgát tett. A gyerek kitűnő tanuló volt az általános iskolában, jeles a gimnáziumban, és kitűnő lett a líceumban. Mégis sikertelen felvételit írt, nemtörődömséget és furcsa ellenállást tanúsított.

„Te tehetsz erről — válaszoltam az anyának —, pedig tanult asszony vagy! Mi mást tehetett volna a gyerek? Kényszerítés, kényszerítés, kényszerítés egész évben: »Legyél az első, ne hozz ránk szégyent, szerezz magadnak előkelő helyet! ...« Most elege lett az egészből, nem akar semmit. Hagyd abba a kényszerítést és a kényeztetést, s meglátod, hogy a gyerek visszanyeri egyensúlyát. Akkor fog előrelépni, ha szabadon engeded.”

 

 

A gyermeknek arra van szüksége, hogy olyanok vegyék körül, akik forrón imádkoznak

A gyermeknek arra van szüksége, hogy olyanok vegyék körül, akik forrón imádkoznak. Az anya ne csak fizikailag, hanem imádságával is ölelje át gyermekét. A gyerek lelke mélyén érzi az ima ölelését, amelyet titokban küld felé az édesanyja, s amellyel maga felé vonzza. A gyermek biztonságot, bizalmat érez, ha anyja folyamatos, kitartó, meleg imádsággal titokzatosan magához öleli, és megszabadítja mindattól, ami őt nyomasztja.

Az édesanyák tudják, hogyan kell aggódni, tanácsot adni, nagy dolgokat mondani, csakhogy nem tanultak meg imádkozni. A sok jó tanács és tanítás nagyon rossz lehet. Ne beszéljünk sokat a gyerekeknek! A beszéd csak a fülig ér el, az ima viszont a szívbe hatol. Imára és aggódás nélküli hitre van szükség, de jó példára is.

Egyik nap egy anya jött hozzám a monostorba, aki fia, Jórgosz miatt volt elkeseredve. A fiú alaposan belekeveredett valamibe. Késő este járt haza, és rossz társaságba került. A helyzet napról napra rosszabb lett. Az anya pedig aggódott, sírt.

Ezt mondtam neki:

— Egy szót se szólj, csak imádkozz!

Este tíz és negyed tizenegy között közös imádságot tartottunk. Azt mondtam neki, ne beszéljen, hagyja, hogy a fia akkor jöjjön haza, amikor csak akar, és ne kérdezze meg: „Hány óra volt, amikor hazaértél? Hol voltál?”, hanem nagy szeretettel csak ennyit mondjon: „Egyél, Jórgosz, a hűtőben hagytuk neked az ételt.” Semmi mást ne mondjon neki! Viselkedjen vele szeretetteljesen, és ne hagyja abba az imát!

Az anya ezt a módszert követte, majd húsz nap elteltével a fiú azt kérdezte tőle:

— Anya, miért nem beszélsz velem?

— Jórgosz, hogy érted, hogy nem beszélek veled?

— Anya, valami bajod van velem, ezért nem szólsz hozzám.

— Furcsa, hogy ezt mondod, Jórgosz. Már hogyne szólnék hozzád? Hát most is veled beszélek! Mit szeretnél, mit mondjak?

Jórgosz nem válaszolt semmit Ezután eljött az anya a monostorba, és azt kérdezte tőlem:

— Atyám, mit jelent, amit a fiam mondott?

— Azt, hogy a módszerünk működik!

— Miféle módszer?

— Azt mondtam nektek: ne beszéljetek vele, csak imádkozzatok, és a gyerek magához tér.

— Azt hiszed, ez tényleg ezt jelenti?

— Igen! — válaszoltam. — Azt szeretné, ha szólnál neki: „Hol voltál, mit csináltál?” Ő meg kiabálna, ellenkezne, és még később jönne haza.

— Ajjaj! — felelte. — Milyen furcsa titkok rejlenek a szavaidban!

— Most már érted? A fiad téged gyötört, mert azt akarta, hogy megszidd, és azután jelenetet rendezhessen. Azért búsul, mert nem szidtad meg. Nem szomorodsz el, amikor a saját feje után megy, ezért most ő bánkódik, mivel nem aggódsz, és közönyt mutatsz.

Egyik nap Jórgosz közölte velük, hogy otthagyja a munkáját, és Kanadába megy. Már meg is mondta a főnökének: „Elmegyek, találj másvalakit, hogy helyettesítsen a munkában!” Azt mondtam a szülőknek:

— Imádkozni fogunk!

— De már készen áll az útra... Elkapom! — válaszolta az apja.

— Ne, ne tégy semmit! — mondtam neki.

— De elmegy a fiam, atyám!

Ezt válaszoltam:

— Hadd menjen! Szenteljétek magatokat az imának, és én is veletek leszek!

Két-három nappal később, vasárnap hajnalban Jórgosz azt mondta nekik:

— Ma indulunk a barátaimmal.

— Rendben van. Cselekedj, ahogy akarsz! — válaszolták neki. Elment, magával vitte a barátait: két lányt meg két fiút. Autót béreltek, és elindultak Halkídába. Összevissza kocsikáztak céltalanul... Elhaladtak Ájiosz Joánisz Rószosz mellett[1], majd onnan Mandúdi és Ajía Ána felé fordultak, Vaszilikán keresztül[2]. Ájiosz Pélagoszban megfürödtek, ettek, ittak, szórakoztak. Azután visszaindultak. Már sötét volt, és Jórgosz vezetett. Miközben Ajía Ána falun haladtak keresztül, az autó az egyik ház sarokkövéhez csapódott, és ripityára tört. Mihez kezdjenek most? Szép lassan visszavontatták a kocsit Athénba.

Jórgosz kora hajnalban érkezett haza. Szülei nem szóltak semmit. Ledőlt az ágyra, és elaludt. Miután kialudta magát, felkelt, s azt mondta nekik:

— Apa, ez és ez történt... Most meg kell javítanunk a kocsit, és ez sok pénzbe kerül.

Erre azt felelte az apja:

— Neked kell megoldanod, fiam! Tudod, hogy adósságaim vannak, a húgaidat is el kell tartanom... Mit tehetnénk?

— Mit tegyek most, apa?

— Tégy, amit akarsz! Nagy vagy már, megvan a magadhoz való eszed. Menj Kanadába, és keress pénzt! ...

— Nem tudok elmenni — felelte. — Meg kell javítani az autót. — Nem segíthetek — válaszolta az apja. — Intézd, ahogy tudod! Így hát elment, látva, hogy nincs értelme az apjával beszélni.

Felkereste a főnökét, és megkérdezte tőle:

— Főnök, ez és ez történt. Nem megyek el. Ne vegyél fel mást helyettem!

A főnöke azt felelte:

— Rendben van, fiam.

— Igen, csakhogy előlegre van szükségem.

— Rendben, de te akartál elmenni. Az édesapádnak kezességet kell vállalnia.

— Saját magam leszek a kezes. Az apám nem akar belekeveredni ebbe. Meg is mondta nekem. Dolgozni fogok, és visszafizetem a pénzt.

Hát nem isteni csoda? Amikor ismét eljött hozzám a fiú anyja, azt mondtam neki:

— Bevált a módszer, amit alkalmaztunk, és Isten meghallgatta az imánkat. A baleset is Istentől volt, most a fiad otthon marad, és jobb belátásra tér.

Ez történt az imánk hatására. Csoda történt! A szülők böjtöltek, imádkoztak, hallgattak, és végül sikerrel jártak. Egy idő után eljött hozzám a fiú is, megtalált anélkül, hogy bármely családtagja beszélt volna rólam. Jórgosz nagyon derék ember lett, most a légierőnél dolgozik, és szép családot is alapított.

 

 

Sok imára és kevés szóra van szükségük a gyermekeknek

Minden az imádság, a csend és a szeretet gyümölcse. Megértettétek az ima hatásait? Szeretet az imádságban — szeretet Krisztusban. Ez valóban használ. Minél inkább emberi szeretettel szeretitek a gyermekeket — ami gyakran beteges szeretet —, annál inkább összezavarodnak, és elutasítóan viselkednek. De ha a szeretetetek egymás, illetve a gyerekek iránt keresztényi és szent lesz, nem lehet semmi baj. A szülők szentsége menti meg a gyermekeket. Ehhez az isteni kegyelemnek kell működnie a szülők lelkében. Senki sem lehet magától szentté. Ugyanaz az isteni kegyelem világosítja meg, forrósítja át és kelti életre a gyermekek lelkét is.

Sokszor hívnak telefonon még külföldről is, hogy a gyerekeikről kérdezzenek, meg más ügyekben is. Felhívott ma Milánóból egy anya, és azt kérdezte, hogyan nevelje a gyermekeit. A következőket mondtam neki:

„Imádkozz, és amikor kell, szeretettel beszélj a gyerekekhez! De többet imádkozz, és kevés szóval beszélj hozzájuk! Sok ima és kevés szó mindenkihez. Ne zaklassunk senkit, hanem imádkozzunk titokban, és csak azután beszéljünk, s az Isten majd megmutatja nekünk, elfogadták-e, amit mondtunk. Ha mégsem, nem beszélünk. Csak titokban imádkozunk. Mert ha beszélünk, zavarjuk a többieket, arra késztetjük őket, hogy megmakacsolják magukat, és néha meg is botránkoztatjuk őket. Ezért jobb, ha valaki titokban, csak a szívében szól a másikhoz a titkos ima által, mintha a fülébe súgna.

Figyelj csak ide: imádkozz, és azután beszélj! Tégy így a gyerekeiddel is! Ha állandóan csak tanácsokat osztogatsz nekik, fárasztod őket, és amikor felnőnek, egyfajta elnyomásként élik ezt meg. Inkább az imádságot használd! Az imával beszélj hozzájuk! Mondd el Istennek, és Isten majd belülről szól hozzájuk. Vagyis nem kell a gyerekeknek olyan tanácsot adni, amit a fülükkel hallanak. Azt is elmondhatod, de mindenekelőtt Istennek kell beszélned a gyerekeidről. Mondd: »Uram, Jézus Krisztus, világosítsd meg a gyermekeimet! Rád bízom őket. Te adtad őket nekem, de hát én is erőtlen vagyok, nem tudom őket eligazítani; ezért kérlek, világosítsd meg őket!« Isten szól majd hozzájuk, ők pedig azt mondják majd: »Ó, nem kellett volna a mamát elszomorítanom azzal, amit tettem!« S ez belülről fakad majd, Isten kegyelmével.”

Ez a legjobb. Az anya Istenhez beszéljen, és Isten beszéljen a gyermekhez. Ha nem így történik, csak beszélsz, beszélsz, beszélsz, az egyik fülén be, a másikon ki, és a végén csak a nyomást érzi. S amikor a gyermek felcseperedik, elkezd ellenállást tanúsítani, azaz bosszút állni apján és anyján, akik elnyomták őt. Ez a helyes: beszéljen a Krisztus szerinti szeretet, az apa és az anya szentsége. A szentség sugárzásától és nem az emberi igyekezettől lesznek rendesek a gyerekek.

Amikor a gyermekeket bántja valami, amikor megsebzi őket egy súlyos dolog, ne piszkáljátok őket azzal, hogy dacosak és csúnyán beszélnek. Igazából nem akarják, csak nem tudnak másképpen reagálni. Azután megbánják. De ha ingerültek és mérgesek vagytok, a gonosszal tartotok, aki mindannyiótokat játékszerévé tesz.

 

 

A szülők szentsége a legjobb nevelés Krisztusban

Lássuk meg Istent a gyermekek arcán, és adjuk Isten szeretetét a gyerekeknek! Tanuljanak meg ők is imádkozni! Ahhoz, hogy a gyerekek imádkozzanak, az kell, hogy imádságos szülők vére folyjon az ereikben. Néhányan elszámítják magukat, és azt mondják: mivel a szülők imádkoznak, istenfélők, olvassák a Szentírást, a gyerekeket is „az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel” (Ef 6,4) nevelték, következésképpen jó gyerekeik lesznek. Azután tessék, mégis ennek az ellenkezőjét látjuk, éppen a nyomásgyakorlás miatt.

Nem elég, ha a szülők istenfélők. Arra van szükség, hogy ne kényszerítsék a gyermekeket, ne erővel akarják megnevelni őket. Akár el is fordíthatjuk a gyerekeket Krisztustól, ha önző módon követjük a vallást. A gyerekeknek nem nyomásgyakorlás kell. Ne kényszerítsétek őket, hogy menjenek veletek a templomba! Mondhatjátok azt is: „Aki akar, velem tarthat most, vagy jöhet később.” Hagyjátok, hadd beszéljen a lelkükhöz Isten! Az ok, amiért egyes hívő szülők gyermekei felnőve rakoncátlanok lesznek, otthagyják az egyházat és mindent, s máshová menekülnek, hogy ott leljenek megnyugvást, nem más, mint az a nyomás, amit a „jó” szülők gyakorolnak rájuk. Az ilyen „hívő” szülők, akiknek az volt a szándékuk, hogy gyermekeiket „jó kereszténnyé” tegyék ezzel az emberi szeretettel, csak kényszerítették őket, és az ellenkezőjét érték el. Ha tehát kiskorukban nyomás alatt vannak, amikor tizenhat, tizenhét vagy tizennyolc évesek lesznek, éppen az ellenkező végletbe esnek. Ellenszegülésből elkezdenek rossz társaságba járni és csúnyán beszélni.

Ha viszont szabadon fejlődnek, és közben látják a nagyok jó példáját, örömünk telik majd bennük. Ez a titok: légy jó és szent, légy jó hatással, ragyogj! A gyerekek élete, úgy tűnik, a szüleik ragyogásától függ. A szülők erősködnek: „Gyerünk, gyónjál, gyerünk, áldozz, tedd ezt, tedd azt!...” Nem lesz abból semmii De vajon lát-e téged? Ahogy élsz, azt sugárzod kifelé. Sugárzik-e benned Krisztus? Ez száll át a gyermekedre is. Ebben rejlik a titok. S ha így történik, amikor még kicsi a gyermek, nem kell sokat küszködnie, akkor sem, amikor megnő. Ezzel kapcsolatban Bölcs Salamon hoz egy gyönyörű példát, amikor azt hangsúlyozza, milyen jelentősége van a jó kezdetnek, a jó alapnak. Azt mondja egy helyen: „Aki korán reggel keresni kezdi (a bölcsességet), nem kell fáradnia, mert ajtajánál ülve találja” (Bölcs 6,14). A „korai kereső” az, aki fiatal korától ezzel, vagyis a bölcsességgel foglalkozik. A Bölcsesség: Krisztus. Az „ülve” pedig annyit tesz: egészen közel.

Ha a szülők szentek, s ezt átadják gyermekeiknek, ráadásul az Úr szerinti nevelésben részesítik őket, akkor bármilyen rossz hatás érje is a környezetéből a gyermeket, nem számít, mert ajtaja előtt ott áll majd a Bölcsesség: Krisztus. Nem kerül majd fáradságába, hogy szert tegyen rá. Felettébb nehéz dolognak tűnik, hogy jó légy, ám valójában nagyon is könnyű, ha egészen kicsi korodtól kezded, jó élmények birtokában. Felnőve nem kell erőfeszítés, mert a jó ott lesz benned, éled majd. Nem fáradozol érte, a sajátod, amelyet megőrizhetsz, ha figyelsz rá, egy egész életen át.

 

 

Imával és életszentséggel az iskolában is lehet segíteni a gyerekeknek

Ami a szülőkre érvényes, érvényes lehet a pedagógusokra is. Imával és életszentséggel az iskolában is lehet segíteni a gyerekeknek. Beárnyékolhatja őket Isten kegyelme, és megjavulhatnak. Ne próbáljátok emberi módszerekkel megoldani a rossz helyzeteket! Az semmi jóra nem vezet. Egyedül az imával lehet eredményt elérni. Hívjátok le az isteni kegyelmet mindenkire! Hatoljon be a lelkükbe az isteni kegyelem, és változtassa át őket! Ezt jelenti a „keresztény” szó.

Ti nevelők észrevétlenül, anélkül hogy tudatában lennétek, szorongást közvetítetek a gyermekek felé, és megzavarjátok őket. A hittel eltűnik a szorongás. Hogyan is mondjuk? „...egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk”[3].

Viszonozzátok a gyerekek szeretetét bölcs belátással! Így ha megszeretnek benneteket, Krisztushoz tudjátok vezetni őket. Ti lesztek az eszköz. Szeretetetek valódi lesz. Ne emberi módon szeressétek őket, ahogy általában a szülők teszik; azzal nem segítetek. Szeretet az imádságban, szeretet Krisztusban. Ez a fontos. Imádkozzatok minden gyermekért, akit csak láttok, és Isten leküldi majd kegyelmét, s egyesíti őket magával. Mielőtt bementek az osztályba, különösen a nehezen kezelhető csoportokba, mondjátok el az imát: „Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam!” Belépve pedig öleljétek át pillantásotokkal valamennyi gyermeket, fohászkodjatok, és azután beszéljetek, egész valótokat felajánlva! Ha megteszitek ezt a felajánlást Krisztusnak, öröm tölt el benneteket. Így lesztek szentek ti is, a gyermekek is. Krisztus és az Egyház szeretetében éltek majd, mivel jól végzitek a dolgotokat.

Ha valamelyik tanuló nehezen nevelhető, először egy általános megjegyzést tegyetek, mondjuk ezt:

— Gyerekek, mi mindannyian órára jöttünk ide, komoly dolog miatt. Azért vagyok mellettetek, hogy segítsek nektek. Ti azért fáradoztok, hogy sikeresek legyetek az életben. Én is, aki nagyon szeretlek benneteket, fáradozom. Ezért kérlek titeket, maradjatok csendben, és így elérhetjük a célunkat.

Eközben ne nézzetek arra a gyerekre, aki rosszalkodott! Ha tovább folytatja, akkor forduljatok csak hozzá, de ne haraggal, hanem komolyan és szilárdan. Ügyeljetek arra, hogy tiszteletet keltsetek az osztályban, s tudjatok hatni a lelkükre. Nem a nehezen kezelhető gyerekek a hibásak. Ez a felnőttek miatt van.

Ne beszéljetek sokat a gyerekeknek Krisztusról, Istenről, hanem imádkozzatok Istenhez a gyerekekért! A szavak csak a fülig érnek el, az ima viszont a szívig hatol. Hallgassatok meg egy titkot! Az első nap, amikor beléptek az osztályba, ne tartsatok órát. Beszéljetek a gyerekekkel szépen! Tisztán, érthetően mondjátok a szavakat! Viselkedjetek szeretetteljesen a gyerekekkel! Kezdetben egyáltalán ne beszéljetek Istenről, sem a lélekről. Erről majd egy más alkalommal, később. Aznap viszont, amikor elhatározzátok, hogy Istenről fogtok beszélni, készüljetek fel jól, és mondjátok ezt nekik:

— Felvetődik egy kérdés, amellyel kapcsolatban sokan kételkednek. Ez a kérdés maga „Isten”. Mi a véleményetek erről?

Azután vitassátok meg! Egy másik nap a „lélek” kérdéséről beszéljetek.

— Van olyan, hogy „lélek”?

Ezután beszéljetek a rosszról, filozófiai megközelítésben. Mondjátok el nekik, hogy két énünk van: a jó és a rossz. A jó énünket kell ápolnunk. A jó énünk szorgalmat, jóságot, szeretetet igényel. Ezt kell felébresztenünk, hogy hasznosak lehessünk a társadalomban. Emlékezzetek erre: „Én lelkem, én lelkem, kelj föl, miért szunnyadozol?”[4] Ne így mondjátok azonban, hanem más szavakkal, mint például: „Gyerekek, legyetek nyitottak a tanulásra, a jóra, a szeretetre. Csak a szeretet tesz mindent széppé, és tölti meg az életünket, ad értelmet neki. A rossz énünk a lustaságot és a közömbösséget kívánja. Ám ez ízetlenné teszi az életet, értelem és szépség nélkülivé.”

Mindez azonban előkészületet igényel. A szeretet áldozatokat követel, és nagyon gyakran időt kell szánni rá. A képzésben az első helyre azt helyezzétek, hogy készek legyetek szolgálni a gyerekeket. Álljatok készen, és mindent szeretettel, s főként örömmel magyarázzatok nekik! Mutassátok ki nekik egészen a szereteteteket, és legyetek tudatában annak, amit akartok, amit mondtok. De művészet az is, hogyan viselkedtek a gyerekekkel. Ezzel kapcsolatban hallottam egy aranyos történetet. Hallgassátok csak!

Egy tanító, aki elégedett volt valamennyi gyermekkel, sokat kínlódott egy rendetlen tanulóval, és ki akarta záratni az iskolából. Közben érkezett egy új tanár, aki átvette az osztályt; a szóban forgó gyerekről is kiderített minden lényegeset. Megtudta azonban, hogy a gyermek nagyon szeret biciklizni, és ezért, amikor a második napon belépett az osztályba, azt mondta:

— Gyerekek, van egy bánatom! Messze lakom, fáj a lábam, ha sokat kell járkálnom, és szeretnék kerékpárral közlekedni, de nem tudok kerékpározni. Meg tudna valaki tanítani?

Felugrik a rendetlen:

— Majd én megtanítalak! — mondja.

— Megtennéd?

— Hát persze!

Attól kezdve jó barátok lettek, olyannyira, hogy a régi tanító, látva ezt, elszomorodott. Úgy érezte, nem volt méltó arra, hogy tiszteletet vívjon ki a tanulóban.

Sokszor előfordul, hogy az iskolában árva gyerekek vannak. Nehéz dolog árvának lenni. A gyermek, akit az élet megfosztott a szüleitől, méghozzá kiskorában, boldogtalan lesz életében. Ha azonban Krisztus és a Szűzanya válnak lelki szüleivé, szent lesz. Viselkedjetek az árvákkal szeretettel és megértéssel, de leginkább Krisztussal és az Egyházzal fűzzétek őket össze!

 

 

Tanítsátok meg a gyerekeket arra, hogy Istentől kérjenek segítséget!

A gyermekek előrehaladásának eszköze és legnagyobb titka: az alázat. Az Istenbe vetett hit teljes biztonságot ad. Isten minden. Senki sem mondhatja magáról: „Én vagyok minden.” Ez csak az önzést erősíti. Isten azt akarja, hogy a gyerekeket alázatra vezessük. Alázat nélkül sem mi, sem a gyermekek nem tehetnek semmit. Legyetek elővigyázatosak, amikor biztatjátok őket! A gyereknek nem szabad azt mondani: „Sikerülni fog, nagyszerű vagy, fiatal, bátor, tökéletes! ...” Ezzel nem használtok neki. De azt mondhatjátok, hogy imádkozzon. Mondjátok neki: „Kisfiam, a tehetségedet Isten adta. Imádkozz, hogy Isten adjon erőt, hogy használd, és sikeres legyél! Isten megadja neked kegyelmét.” Ez a tökéletes módszer. A gyerekeknek meg kell tanulniuk, hogy Istentől kérjenek segítséget.

A gyermekeknek árt a dicséret. Mit mond Isten igéje? „Én népem! Vezetőid tévútra visznek, és lépteid útját megzavarják...” (Ézs 3,12). Aki dicsér, megtéveszt bennünket, s elferdíti életünk útját. Milyen bölcsek Isten szavai! A dicséret nem készíti fel a gyerekeket az élet nehézségeire, beilleszkedésre képtelenné válnak, eltévelyednek, és végül elvesznek. Feje tetejére állt a világ! A kisgyermeknek egyre csak dicsérő szavakat mondanak. Azt mondják, ne szidjuk a gyerekeket, ne szegüljünk szembe velük, ne kényszerítsük őket. A gyerekek megtanulják ezt, nem tudnak rendesen szembenézni még a legkisebb nehézséggel sem. Mihelyt valaki ellenkezik velük, megroppannak, és minden erejük elszáll.

A gyermekek sikertelenségéről elsősorban a szüleik tehetnek, azután a tanítók, végül pedig a tanárok. Folyton dicsérik a gyerekeket. Önző szavakat mondanak nekik. Nem vezetik el a gyerekeket Isten Lelkéhez, hanem elidegenítik őket az egyháztól. Amikor a gyermekek kicsit megnőnek, és iskolába mennek, elhagyják, lenézik a vallásukat, elveszítik a tiszteletet Isten, a szülők és mindenki iránt. Féktelenek, kemények, szívtelenek lesznek, nem tisztelik sem a vallást, sem az Istent. Egoistákat hoztunk létre, nem keresztényeket.

 

 

Nem szolgál a gyermekek épülésére, ha állandóan dicséred őket

Nem szolgál a gyermekek épülésére, ha állandóan dicséred őket. Önzővé és hiúvá válnak. Egész életükben másra sem vágynak majd, csak hogy mindenki szüntelenül dicsérje őket, még akkor is, ha ez nem őszinte. Sajnos manapság mindenki megtanult hazudni, és a hiú ember szívesen fogadja az ilyesmit, ez a tápláléka. „Mondd csak akkor is, ha nem igaz, akkor is, ha csúfolsz” — mondják. Istennek ez nem kell. Isten az igazságot akarja. Sajnos azonban ezt nem fogja fel mindenki, s éppen az ellenkezőjét teszik.

Ha bölcs belátás és mérték nélkül, állandóan csak dicséred a gyerekeket, az ellenkező végletbe esnek. Az egoizmus csapdájába kerülnek, s — mivel kiskoruktól fogva hozzászoktak a szülők és a tanárok elismeréséhez — meglehet, hogy szépen haladnak a tudományokban, de mit számít az? Az életbe önző emberekként, nem pedig keresztényekként lépnek ki. Az egoista sohasem lehet keresztény. Az egoista azt akarja, hogy szüntelenül őt rajongják körül, mindenki őt szeresse, mindenki jót mondjon róla, tehát olyasmit, amiből a mi Istenünk, ami Egyházunk, a mi Krisztusunk nem kér.

A mi vallásunk nem kér az ilyen módszerből, nem kér ebből a nevelésből. Ellenkezőleg, azt szeretné, ha gyermekeink már kiskoruktól kezdve az igazságban nevelkednének. Krisztus igazsága azt hangsúlyozza, hogyha dicsérsz valakit, egoistává teszed. Az egoista ember megzavarodik, az ördög és a gonosz lélek hatása alá kerül. Így ebben felnövekedve első dolga lesz megtagadni Istent, s egy önző, a közösségbe beilleszkedni képtelen ember válik belőle.

Az igazságot kell mondanod mindenkinek, hogy megtudja. Máskülönben a tudatlanságot erősíted. Ha megmondod az igazat valakinek, körültekintőbb, figyelmesebb lesz, másokat is meghallgat, visszafogottabbá válik. Ugyanígy a gyermeknek is el kell mondanod az igazat, veszekedned kell vele, hogy megtudja: amit tesz, nem jó. Mit mond Bölcs Salamon? „Aki kíméli botját, gyűlöli a fiát, de aki szereti, idejében megfenyíti” (Péld 13,24). De te nehogy bottal verd a gyereket! Akkor túlzásba esel, és ellenkező eredményre jutsz.

Ha kiskoruktól kezdve dicsérjük gyermekeinket, az önzéshez vezetjük őket. Az egoista még akkor is felfuvalkodik, ha gúnnyal mondod neki, milyen jó ember. S így szól hozzád: „Ez jó ember, hiszen dicsér engem.” Ez nem jó így. Mert ha az ember egoizmuson nő fel, zavar támad benne, gyötrődik, nem tudja, mitévő tegyen. A lelki bizonytalanság oka az egoizmus. Ezt a dolgot még maguk a pszichiáterek is megerősítik, vizsgálataik alapján ők is úgy látják, hogy az egoista — beteg.

Soha nem szabad embertársainkat dicsérni és hízelegni nekik, hanem alázatra és Isten szeretetére kell vezetnünk őket. Ne akarjuk, hogy azért szeressenek bennünket, mert másokat dicsérünk! Tanuljunk meg szeretni, s ne arra törekedjünk, hogy szeressenek!

Szeressünk mindenkit, és hozzunk minél nagyobb áldozatot önzetlenül minden Krisztusban szeretett testvérünkért, anélkül hogy dicséretet és szeretetet várnánk viszonzásul. Ők azt fogják tenni értünk, amit Isten sugall nekik. Ha ők is keresztények, Istent dicsőítik majd amiatt, hogy melléjük álltunk, segítettünk nekik, és egy jó szót szóltunk hozzájuk.

Így neveljétek a gyerekeket is az iskolában! Ez az igazság. Máskülönben képtelenek lesznek a beilleszkedésre. Nem tudjuk, mit tesznek és merre haladnak, de mi vagyunk azok, akik ilyenné tettük őket. Nem vezettük őket az igazságra, az alázatra, Isten szeretetére. Önzővé tettük őket, és íme, az eredmény!

Akadnak viszont gyermekek, akik alázatos szívű szülőktől származnak. Az ilyen szülők — amikor még a gyermekük kicsi — Istenről beszélnek neki, és a szent alázatról. Ezek a gyerekek nem okoznak gondot embertársaiknak. Nem haragszanak meg, ha rámutatsz a hibáikra, hanem igyekeznek jóvátenni őket, s imáikban kérik Istent, segítsen nekik, hogy ne legyenek önzők.

Mit is mondjak nektek? Amikor a Szent Hegyre mentem, felettébb szent atyákhoz kerültem. Ők sohasem mondták nekem: „Ez az, jól van!” Mindig azt tanácsolták, szeressem Istent, és mindenkor legyek alázatos. Istent hívjam segítségül, hogy erősítsen meg lelkemben, s nagyon szeressem őt. Nem is tudtam, mi ez a „Jaj, de nagyszerű!'; nem is igényeltem. Ellenkezőleg: bánkódtam, ha az Öregek nem dorgáltak meg. Így szóltam magamban: „Na tessék, nem jó lelkiatyákat találtam!” Azt akartam, hogy neveljenek, korholjanak, szigorúan fogjanak. Ha most egy keresztény hallaná, amit mondok nektek, mit gondolna? Elengedné a füle mellett, elutasítaná. Mégis ez a helyes, ez az alázatos, a tiszta.

A szüleim sohasem mondták nekem: „Jól van, derék!” Nem is akartam ezt a dicséretet. Ezért amit tettem, önzetlenül tettem. Most, hogy dicsérnek az emberek, nagyon rosszul érzem magam. Mit is mondhatnék nektek? Bosszankodom magamban, amikor mások azt mondják nekem: „Remek!” Nem ártott, hogy megtanultam az alázatot. Most pedig miért nem akarom, hogy dicsérjenek? Mert tudom, a dicséret hiúvá teszi az embert, és elűzi Isten kegyelmét. Az alázatos ember a tökéletes ember. Hát nem szép ez? Nem ez az igazság?

Bárkinek mondanád is ezeket, azt felelné: „Miről beszélsz? Hiszen ha nem dicséred a gyereket, sem tanulni nem tud majd, sem ezt, sem azt...” No de ez azért van így, mert mi magunk is ilyenek vagyunk, és a gyermekeinket is ilyenekké tesszük. Vagyis elfordultunk az igazságtól. Az önzés űzte ki az embert a Paradicsomból; felettébb nagy rossz ez. Az első emberek: Ádám és Éva, egyszerűek, alázatosak voltak, ezért élhettek a Paradicsomban. Nem volt bennük önzés. Ahogy a teológia nyelve mondja: az őseredeti állapotban éltek. Őseredeti állapoton azokat a kegyelmi ajándékokat értjük, amelyeket kezdetben adott Isten az embernek, vagyis életet, halhatatlanságot, öntudatot, szabad akaratot, szeretetet, alázatot és így tovább. Később a Sátánnak sikerült a hízelgéssel félrevezetnie őket. Egoizmussal teltek el. Az ember természetes állapota azonban az, ahogyan Isten megteremtette: az alázat. Az egoizmus viszont természetellenes, betegség, a természet ellen való.

Ha a gyermek dicsérgetésével kialakítunk benne egy ilyen „szuperegót”, akkor feltüzeljük benne az egoizmust, és nagy rosszat teszünk vele. Ördögi befolyásnak tesszük ki. Ily módon ahogy felcseperedik, az élet minden értékétől eltávolítjuk. Ti nem úgy gondoljátok, hogy ezért vesznek el a gyermekek, és ezért békétlenkednek az emberek? Ez az egoizmus, amelyet kiskoruktól fogva a szülők ültettek el bennük. Az ördög a nagy egoista, a nagy Lucifer. Vagyis Lucifer él bennünk, az ördöggel élünk együtt. Nem élünk alázatosan. Az alázat Istentől való, feltétlenül szükséges az emberi lélek számára. Létfontosságú szerv. Ha hiányzik, az olyan, mintha a szervezetből hiányozna a szív. A szív ad életet a szervezetnek, az alázat ad életet a léleknek. Az önzéssel az ember a gonosz lélek oldalára áll, vagyis a gonosz lélekkel fejlődik együtt, nem pedig a jóval.

Ezt érte el az ördög. A földet labirintussá változtatta, hogy ne érthessük meg egymást. Mi történt velünk, és még észre sem vettük? Látjátok már, miként tévedtünk el? Földünket és korunkat elmegyógyintézetté változtattuk. S nem értjük, hol követtük el a hibát. Csak csodálkozunk: „Mivé lettünk, merre tartunk, miért hagynak el a gyermekeink, miért hagyták el az otthonukat, miért dobják el az életet, miért hagynak fel a tanulással? Miért történik mindez?” Az ördögnek sikerült saját magát láthatatlanná tennie, és rávette az embereket, hogy más neveket adjanak neki. Ha valaki szenved, az orvosok, a pszichológusok gyakran azt mondják: „Igen, ez neurózis! Igen, ez depresszió!'; és ehhez hasonlókat. Nem fogadják el, hogy az ördög szítja és gerjeszti az emberben az önzést. Az ördög igenis létezik, ő a gonoszság szelleme. Ha azt mondjuk, nem létezik, olyan, mintha megtagadnánk az evangéliumot, amely beszél róla. Ő az ellenfelünk, az ellenségünk az életben, Krisztus ellentéte, akit Antikrisztusnak neveznek. Krisztus azért jött a földre, hogy megszabadítson bennünket az ördögtől, s nekünk ajándékozza a kegyelmet.

Arra a következtetésre jutottunk tehát, hogy meg kell tanítani a gyerekeknek, hogy alázatosan és egyszerűen éljenek, s ne a dicséretre, a dicsérő szavakra törekedjenek. Tanítsuk meg nekik, hogy az alázat létezik, és ez az élet egészséges állapota.

A mai társadalom szemléletmódja rosszat tesz a gyermeknek. Másfajta pszichológián és pedagógián alapul, olyasmin, amit az ateisták gyerekeinek szánnak. Ez a szemléletmód gátlástalansághoz vezet. Látjátok azonban az eredményt a gyermekeken és a fiatalokon. Manapság ezt kiabálják a fiatalok: „Meg kell értenetek bennünket!” Csakhogy nem szabad velük tartanunk! Ellenkezőleg, imádkozzunk értük, mondjuk el, mi a helyes, éljünk aszerint, azt tanítsuk, de ne alkalmazkodjunk a szellemükhöz! Ne veszítsük el hitünk nagyságát! Nem szabad segítség ürügyén azonosulnunk gondolkodásukkal. Meg kell maradnunk azoknak, akik vagyunk, és hirdetnünk kell az igazságot és a világosságot!

Az atyáktól tanuljanak a gyermekek! Az atyák tanításából gyermekeink megtanulják a gyónást, tanulnak a szenvedélyekről, a gonoszságról és arról, hogyan győzték le a szentek tulajdon rossz természetüket. Mi pedig imádkozzunk, hogy Isten hajoljon le hozzájuk!

 

 

 

Részlet „Áthoszi Porfiriosz atya tanításai” című könyvből

 

[1] Voltaképpen Orosz Szent János temploma mellett, amely Prokópiban található. Porfíriosz atya magát a helységet is a szent nevén említi.

[2] Az Athénhoz közeli Evia (Euboia) szigetén található kis falvak.

[3] A liturgikus könyörgéssorozat befejező imája. Ford. Berki Feriz. Liturgikon, [2. kiad.], Budapest 1980, 1. köt. 54. o.

[4] Krétai Szent András bűnbánati nagy kánonjának egyik verse (kontákionja*). Ford. Berki Feriz. Hymnologion. (Magyar Orthodox Énekes­könyv). Budapest 1969, 2. köt. 114. o.

Elérhetőségek

Szent Demeter Görögkatolikus Egyházközség

2040 Budaörs, Lévai u. 18. Térkép

Tel: 23/414-202

Email: parokus [dot] budaors [kukc] hotmail [dot] com

Számlaszám

Adományaikat az alábbi számlaszámra várjuk: 10702332-49389601-51100005