A nagyböjt: a tanítás időszaka

Nagyböjti szertartásaink jól példázzák, hogy a szertartások szerkezeti és tartalmi lényegét akkor érthetjük meg igazán, ha tudjuk, hogy főképp kateketikai célt szolgálnak. Az Ősegyházban a katekumeneket a Húsvét vigíliáján, a Nagy Szombat éjszakai szertartás keretében keresztelték meg. A nagyböjt tehát az intenzív előkészület időszaka volt, felkészülés a Keresztség, vagy ahogyan akkor nevezték, a Megvilágosodás szentségének felvételére. Gondoljunk csak a bibliai olvasmányok rendjére a Nagyböjtben. E néhány hét alatt végigolvassuk a Teremtés, Ézsaiás valamint a Példabeszédek könyvét. Mindezt azért, mert ezek a könyvek segítik a Szentírás helyes értelmezését, feltárva a Jézus Krisztusban beteljesedő kinyilatkoztatás valódi dimenzióit. Ilyen a teremtés, a bűnbeesés és a szövetség tematikája a Teremtés könyvében, a Messiás eljövetelének igérete és a minden bajunkat magára vevő Messiás képe Ézsaiás könyvében, illetve az emberi bölcsesség, tapasztalat és tudás megkoronázása, az Isteni Bölcsesség, a Megtestesült Ige kinyilatkoztatása a Példabeszédek könyvében. A Nagyhéten a Kivonulás könyvét olvassuk a Teremtés könyve helyett, Jób könyvét a Példabeszédek helyett. A Kivonulás, a választott nép vándorlását tárja elénk az Igéret földjére. A „Kivonulás”, a Húsvét, akkor teljesedik be, amikor Krisztus, a Messiás, a mi húsvéti bárányunk (1Kor 5,7), visszatér az Atyához (Jn 13,1), és minket is magával visz a megígért Országba. Jób könyvében csúcsosodik ki az ószövetségi kinyilatkoztatás a Szenvedő Szolgáról, aki tökéletes alázatával, szeretetével és Isten iránti engedelmességével győz a gonosz fölött. Az olvasmányok összefüggéseiből a keresztény hit és az Egyház tanításának valamennyi lényeges eleme elénk tárul. Az Ószövetség teljes lelki valóságában kibontakozik. Nem pusztán elvont igazságként áll előttünk, hanem úgy, mint az Újszövetség alapja, a Krisztushoz vezető út, a Benne beteljesülő ígéret és jövendölés. Feltétlenül tudnunk kell azonban, hogy mindezt nem csupán a felolvasás és a szövegmagyarázat közvetíti. Az igazság feltárulása liturgikus: az olvasmányok jelentése a szertartásokba ágyazva bontakozik ki tökéletesen.

A Nagyböjtben a szertartások során újra és újra felhangzó mély bűnbánati sóhaj bűneink megbánására szólít. Önmagunk totális gyengeségének és bűnösségének felismerése teszi lehetővé, hogy valóban meghalljuk és meg is értsük a Szentírás valódi üzenetét. Másrészt a szertartások felépítése, az olvasmányok, a rituálé, a szent cselekmények, és az imák összhangja, a szertartások „folyamata” tölti meg élettel a szövegeket, adja meg hiteles hangzásukat. Az Evangélium felolvasása és magyarázata a szentbeszédben nem valamiféle, a Katekumenek Liturgiájába illesztett betét. Ellenkezőleg: amikor „a gyülekezetben” összejövünk (1Kor 11,18), éppen ezek meghallgatására készülünk, ezt vezeti be az eucharisztikus szertartást kezdő ünnepélyes áldás, Isten Országának megáldása, a zsoltárok, a Kis Bemenet, a Háromszorszent ének, a pap fellépése a „felső helyre”. Mindezek a mozzanatok nem puszta „szimbólumok”, hanem szent cselekmények, amelyek során az Egyház felkészül Isten szava szentségének fogadására. Az Előreszentelt Adományok Liturgiájában felolvasást hallunk a Teremtés könyvéből, majd a pap felvesz egy gyertyát az oltárról és megáldja a jelenlevő híveket: „Krisztus világossága fényeskedik mindeneknek!”. Ez a mozzanat egyrészt arra utal, hogy a hívők megkapják a megértés ajándékát mindahhoz, amit hallani fognak. Egyben rámutat a Szentírás végső értelmére - Jézus Krisztusra. A liturgikus egyházi élet csúcspontja a nagyszombati szertartás Krisztus Sírbatételével, a tizenöt próféciával, majd a Feltámadás meghirdetésekor a sötét ruhák világosra váltásával. Ez a szertartás, ha valóban megértjük, a Húsvét teljes katekézise.

Bőséggel sorolhatnánk még a példákat - az azonban már az eddigiek alapján is nyilvánvaló, hogy a „liturgikus katekézis” nem valamiféle különös, az Ősegyházból ránk maradt szokás, hanem a hitoktatás hagyományos módja, az Egyház természetének és lelki „megvilágosodást” célzó koncepciójának szerves része.

Az Egyház - új élet Krisztusban

A kereszténység nem filozófia, erkölcstan vagy rituálé. A kereszténység az új élet ajándéka Krisztusban, az új élet pedig az Egyház. Mi, akik „irgalomra találtunk” (1Pét 2,10), Benne alkotjuk Isten új nemzetét, lélekben hálát és áldozatot ajánlva fel Neki, hogy folytassuk Isten művét a világban, tanúságot tegyünk a megváltásról, és növekedjünk az Igazság és a Kegyelem ismeretében. Ezért van a liturgiának kitüntetett helye és szerepe az Egyház életében. A liturgia nem csupán az Egyház életének egy bizonyos megnyilvánulási formája: a szertartásokban az Egyház lényegét ragadhatjuk meg, a liturgia az Egyház lélegzete, szívverése, folytonos önkinyilatkoztatása. A szentségek, elsősorban a Szent Eucharisztia révén válik az egyház, ahogyan egy teológus megfogalmazta, „azzá, ami”, vagyis Krisztus Testévé, az emberek új egységévé Őbenne. A liturgia szó a hívők közös cselekedetére utal. Az Egyház szó jelentése szintén „gyülekezet”, „ahol ketten vagy hárman összejönnek...”. Ebben a gyülekezetben és általa „a test valamennyi tagja, noha sokan vannak, mégis egy test” (1Kor 12,12). A liturgia révén egyesülünk Isten Igéjével, megismerjük Isten akaratát, megemlékezünk Krisztus haláláról és feltámadásáról és fogadjuk a Szent Léleknek keresztény életünk, mindennapjaink során segítő ajándékait. Tehát a liturgia révén lesz az Egyház valóban - mint ahogyan Antiochiai Szent Ignác meghatározta - „a hit és a szeretet közössége”. A hívők a Keresztség és a Bérmálás szentsége által kapcsolódnak be az Egyház életébe. A Keresztség által új életre születünk; a Szent Kenet bennünket is felken arra, hogy az Egyház valamennyi tagjával együtt Istent szolgáljuk; a Szent Eucharisztia szentségében az egyetlen áldozat felajánlásával, az egy Kenyérből és egy Kehelyből részesedve, megújítjuk az egység ajándékát. A napos, hetes és éves liturgikus ciklusban az Egyház Krisztusra emlékezik, hogy az Ő jelenléte és a Szent Lélek kegyelme tökéletesen áthassa egész életünket. Összefoglalva tehát azt mondhatjuk: egy-egy közösség (az „egyházközség”) a liturgia révén valósíthatja meg önmagát Egyházként, így alkothat új egységet Isten ismeretében, Ővele egyesülve.

A hitoktatás: „ízleljétek és lássátok”

Mi más lehetne hát a hitoktatás, mint a hívő bevezetése az Egyház életébe, az Egyház életének bemutatása, jelentésének, tartalmának és céljainak feltárása? És vajon mi lehetne alkalmasabb erre, mint a szertartásokon való részvétel, és egyúttal a szertartásmagyarázatok meghallgatása? „Izleljétek és lássátok, hogy milyen édes az Úr” - előbb ízleljétek, majd lássátok, azaz értsétek meg. A liturgikus katekézis az igazi ortodox hitoktatási módszer, mivel az Egyházból indul ki és az Egyházra irányul. Annakidején a katekumeneket először bevezették a templomi közösségbe, majd csak ezután tárták fel előttük az összejövetel célját, értelmét és örömét. Mai hitoktatásunk hogyan lehetne eredményes, ha a magyarázatot nem előzi meg, nem jár előtte az élmény, mindaz amit már korábban, öntudatlanul magunkba szívtunk, és magunkénak éreztünk, mielőtt még megérthettük volna?

Mindez a jelen körülmények között talán még utópisztikusnak tűnik. Átvihetőek-e elméleteink a gyakorlatba? Hogy alkalmazhatók hatékonyan? Nem könnyű kérdések. Akár tetszik akár nem, rendkívül nehéz feladat, nagy kihívás előtt állunk: teljes egészében újra kell gondolnunk Egyházunk Hagyományát annak fényében, hogyan érvényesíthető ez a hagyomány ma, a korábbiaktól gyökeresen eltérő körülmények között. A probléma megoldása valószínűleg több generáción át húzódik majd, ideje hát legalább szembenézni vele. Tudatosítanunk kell a kérdés jelentőségét. Bármiféle kompromisszum, ideiglenes megoldás, engedmény csak akkor jogosult, ha tudatosan, szilárdan ragaszkodunk ahhoz, hogy a könnyebb aktualizálás kedvéért sem térünk el az Egyház hagyományaitól, nem engedünk a hagyomány szabta követelményekből.

Az Egyház-fogalom újjászületése

Mindenekelőtt azt kell felismernünk, hogy a gyermekek vallásos nevelésének kérdése nem különíthető el az egész ortodox keresztény közösség megújulásának kérdésétől. Nem taníthatunk olyasmit, amit magunk nem gyakorolunk. Hitoktatásunk olyan lesz, amilyet kiérdemelünk. A „liturgikus hitoktatás” újjászületésének természetes feltétele az Egyház liturgikus életének újjászületése, a hívők mélyebb ismerete, felelősebb viszonyulása, aktívabb részvétele. Mindaddig, amíg „magánliturgiák” folynak a Nagyhéten, amíg templomaink üresen konganak a - lelki és teológiai szempontból - legszebb, nagyszombati szertartásunk napján, amíg a Nagyszombatot papjaink házról-házra járva, a húsvéti étel szentelésével töltik; mindaddig, míg a keresztelő zártkörű családi ünnep marad, az esküvő pedig olyan társas összejövetel, ahol fontosabb a fényképész, mint a pap; amíg az évi egyszeri Szentáldozást, Krisztus Testének és Vérének magunkhoz vételét, „kötelességként” teljesítjük; mindaddig, amíg ezen a területen nem történik változás, aligha tudjuk beláttatni gyermekeinkkel, hogy az Egyház életének és tanításának a lényege a liturgia. A liturgikus katekézis a felnőttek, sőt a papság számára is létfontosságú. Magának az Egyház fogalmának az újjászületésére van szükségünk, az egyházközség lelki átalakulására, imádságos életünk megújitására. Gyermekeink hitoktatását erre a szemléletre kell alapozni - minden egyéb próbálkozás, vallásoktatási „elvi és módszertani vita” eleve kudarcra ítélt.

A templom élménye

A gyermekek többsége szeret a templomban lenni, ösztönösen érdeklődő, és vonzódik a szertartásokhoz. Erre az ösztönös gyermeki vonzalomra kell építenünk a hitoktatást. Az a gyakori szülői aggodalom, hogy a gyerek számára a hosszú szertartás esetleg megterhelő lehet, többnyire valójában nem is a gyermeki, hanem a inkább a szülői türelmetlenség tudat alatti megnyilvánulása. A gyermek általában nyitottabb a rituálé, a liturgikus szimbolika világa felé, mint a felnőtt. Könnyebben megérinti a liturgikus „atmoszféra”, a „Szent”, a „mysterium tremendum”. A Felettünkvalóval történő találkozás élménye - valamennyi vallás alapja -, természetesebb a gyermek, mint a felnőtt számára. A jól ismert szavak - „ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek ...” (Mt 18,3) - arra figyelmeztetnek, hogy felnőtté válva elveszítjük gyermeki fogékonyságunkat, nyitottságunkat, természetességünket. Hányan szentelték életüket Istennek és léptek egyházi szolgálatba éppen azért, mert kisgyermekkoruktól fogva otthon voltak Isten házában és átérezték a liturgia örömét! A szülők és hitoktatók elsődleges kötelessége tehát az, hogy „engedjétek a kisgyermekeket, ne akadályozzátok őket” (Mt 19,14), hadd jöjjenek a templomba. Fontos, hogy a gyermek először a templomban hallja az Isten szót, mert ennek a szónak ez a természetes közege - a hittanórán nehezebben érthető, idegen és elvont marad. Gyermekkorunkban még fel tudjuk fogni - nem értelmünkkel, hanem egész lényünkkel -, hogy nincs a világon teljesebb boldogság, mint a templomban, a templomi szertartás során magunkba szívni a Mennyek Országának illatát, azét az Országáét, amely „igazság, békesség és a Szent Lélekben való öröm” (Róm 14, 17).

Az otthon légköre

Már kisgyermekkorban hozzá kell szokni, hogy az istentiszteleten való részvételt mindig méltó otthoni légkör készíti elő és követi. Vasárnap reggelente például hogyan érezhetne rá a gyermek a nap méltóságára és az elkövetkező szertartás szentségére, ha otthoni környezete tökéletesen profán, szülei az újságba temetkeznek, a rádió és a televízió mellett pedig szinte egymás hangját sem hallják? „Összeszedett”, csendes, ünnepélyes hangulatban készülődjünk a liturgiára. Sok szülő talán nem is tudja, hogy gyermeke hitének kialakulásában milyen jelentőségű volt, hogy milyen kitörölhetetlen élményt, a későbbi megpróbáltatásokkkal szembeni védettséget jelentett az ikon előtti gyertyagyújtás az ünnepek vigíliáján, a Szentírás olvasása, az ünneplő ruha felöltése, az ünnepi, tiszta otthon. Az egyházi ünnepek napján, az ünnepek vigíliáján, a Nagyböjtben, a szentgyónásra és szentáldozásra készülődve otthonunk legyen a templom tükörképe, otthonunkat is ragyogja be az a fény, amely a liturgián sugárzott ránk.

A hitoktatás feladatai

Térjünk vissza a hitoktatásra! A hittanórák időpontját semmiképpen se tegyük vasárnapra, hiszen a Szent Liturgia alatt tartott hitoktatás alapvetően ellentmond az ortodox felfogásnak. A vasárnapi liturgia a közösség örömteli összejövetele - örömében a gyermekeknek is részesülniük kell, hadd ismerjék meg és érezzék át ezt az örömöt, már egészen korán, még mielőtt az összejövetel mély értelmét felfoghatnák. A vasárnap önmagában sem szerencsés választás. A vasárnap legyen liturgikus nap: templom- és liturgia-centrikus. Tartsuk a hittanórát például szombaton, vecsernye előtt. Előfordulhat, hogy a szülők tiltakoznak: a gyereket nem tudják vagy nem akarják hetente kétszer is elhozni a templomba. Ez a hozzáállás felületes, kényelmes és teljesen hibás. A szombat este a vasárnap kezdete, tehát ugyanúgy szertartással szenteljük meg, mint a vasárnap reggelt. Az Ortodox Egyház világszerte vecsernyét vagy éjszakai virrasztást tart szombaton este. Ennek a vasárnapi ciklusnak lenne a természetes bevezetése a hittanóra: hittan – vecsernye - liturgia. A hittan így az Úr napjára való előkészület lehet, felkészülés a tudatosabb ünneplésre.

Végezetül tekintsük át a liturgikus katekézis korcsoporttól és tantervtől függetlenül érvényes, általános alapelveit.

Biblia és liturgia

(1) A Biblia oktatása és a szertartások szerves egysége. Az Ó- és Újszövetséget a hittanórán rendszerint mint a gyerekek fantáziáját felkeltő, meseszerű, érdekes történetek (A vízözön, Noé bárkája, a Kivonulás Egyiptomból stb.) sorozatát tárgyalják - anélkül, hogy felhívnák a figyelmet az adott epizód egyházi, hitéleti vonatkozásaira. Ily módon azután az egészből gyakran nem is marad meg más, mint a „mese” , amivel a gyerek később majd nem tud mit kezdeni. A Biblia ugyanakkor, mint már mondottuk, az Egyház könyve, nemcsak abban az értelemben, hogy sugalmazott voltát az Egyház „szavatolja” , hanem azért is, mert az Egyház egész élete, elsősorban liturgikus élete, a Szentírás újra és újra megújuló megértése. Az Egyház nyelve, az istentisztelet nyelve: a Biblia nyelve, nemcsak szó szerint (a liturgikus szövegek több mint fele a Szentírásból származik), hanem strukturálisan, szerkezetileg is: az istentisztelet, a szertartás szerkezete, szimbolikája, képei, egész lelkülete mélyen a Szentírásban gyökerezik és szorosan a Szentírásra épül.

A liturgia nem érthető a Szentírás ismerete nélkül, és fordítva: az Írás értelme a szertartásokban bontakozik ki. Az istentisztelet a Szentírás értelmezésének kulcsa. Csak akkor érthetjük meg például, hogy mit jelent a víz a Keresztségben, az olaj a Szent Kenetben, vagy hogy mi a Szent Lélek leszállása és a Pünkösd (a Feltámadást követő ötvenedik nap) közötti kapcsolat, ha az Ó- és Újszövetségben végigkísérjük a víz, az olaj, illetve a Szent Lélek témákat. És fordítva: a Vízözön és a Kivonulás húsvétja akkor válik érthetővé, amikor visszhangra és válaszra talál a Keresztségben, a keresztvízben, amely „sírunk és életadónk” is egyben (Jeruzsálemi Szent Cirill), illetve a Nagyhét liturgikus misztériuma szemlélésében. Ugyanez mondható el a liturgia valamennyi mozzanatáról - az áldásról, a hálaadásról, a bűnbánatról, az ekténiáról, az áldozatról, a bemenetről stb. A Szentírás adja meg jelentésüket és lelki „dimenziójukat”, de a liturgia jóvoltából elevenednek meg, szólítanak meg különleges aktualitásukkal. A Bibliát tehát következésképp szorosan a liturgikához kapcsolódva kell oktatnunk, hogy a Biblia és a liturgia kölcsönösen magyarázhassa, kiegészíthesse és feltárhassa egymást. Hatalmas anyaggal állunk szemben. Nem lesz hát könnyű megbirkózni a feladattal, és valóban magunkévá tenni ezt, az Egyház által ránk hagyományozott módszert, amely visszaadja számunkra a Szentírás és a liturgia valódi értelmét.

Krisztusra emlékezünk

(2) Jézus életét és tanítását folyamatosan a liturgiára „vonatkoztatva” tanítsuk. Jó példa erre az ünnepek és a naptár kapcsolata. A liturgikus év Krisztusra való emlékezésre épül. Az egyházi naptár a Krisztusra való emlékezéssel tölti meg az időt, úgy, hogy magát az időt is a megváltás és az új élet kifejezési eszközévé teszi. Azok számára, akiknek az istentisztelet valós élmény, a liturgiában gyakori jelen idő (például a nagyszombati „ma a sír tartja magában”), nem üres retorikai fordulat. A liturgiának ugyanis éppen az a feladata, hogy benne és általa mindaz amit Jézus a múltban tett, a jelenben megelevenedjen, ránk vonatkoztatott aktualitásában, a mi megváltásunkra. Ilymódon minden ünnep egyesülés valamely múltbéli esemény örök jelentésével: az ünnep által mi is részesei lehetünk a szóbanforgó eseménynek, általa betekinthetünk Isten Országába. Mégis úgy látom, hogy hitoktatásunk tanmenete sajnos vajmi kevéssé igazodik gyönyörű liturgikus naptárunk eseményeihez, nem tükrözi az ünnepek harmonikus crescendóját, fokozatos kibontakozását, belső egységét - vagyis magát az Egyház életének igazi örömét. Nem elég, ha a gyermekek csak az ünnepek és a böjti időszakok időpontját tudják. Segítsünk, hogy az ünnep hangulata áthassa őket, hogy ráérezzenek az ünnep lelkületére, hogy a szentírási szövegek, a liturgikus himnuszok és a szertartás részei élő egésszé álljanak össze hitük világában.

Szemléltetésül választottam egy konkrét példát. Az Úr Mennybemenetelét az Újszövetség viszonylag szűkszavúan tárgyalja. E néhány szó örök értelme, az Emberfia Mennybemenetelének kimondhatatlan csodája és öröme az ünnepi szertartásokban válik világossá. Milyen kevesen ismerik ezeket a szövegeket, milyen kevesen várják, és éppen ezért, milyen kevesen részesülnek az ünnep lelki ajándékaiból! Ne mondjuk, hogy „a gyerek ezt úgysem érti”! A gyerekek sokat felfognak anélkül, hogy értenék, és sokat megéreznek, anélkül, hogy analizálnák. A nagyheti szertartások, a Húsvét éjszakájának öröme, az Isten Szülője ünnepeinek derűje, azt hiszem, annakidején valamennyiünket már jóval azelőtt bevezetett az ortodoxiába, mielőtt a szertartások értelmét egyáltalán felfoghattuk volna.

A hitoktatás tehát mindig igazodjék az Egyház életének ritmusához, maguk a hitoktatók pedig tudatosan kövessék és „éljék” is ezt a ritmust.

A szentségek

(3) A hitoktatásban különösen fontos a szentségek és a Szent Liturgia helyes bemutatása. A hittanórán általában a szentségek definicióját, meghatározását szokták számonkérni, ahelyett, hogy a jelentésüket próbálnák közel hozni a gyerekekhez a liturgia felépítésén és szövegein keresztül. A Keresztség elemzése például a következő gazdag anyagot kinálja a Biblia, a keresztény erkölcstan és tanítás vonatkozásában:

(a) A Keresztelés ördögűző szertartással kezdődik: a keresztény „gonosz” és „ördög” fogalmak bemutatásával, és Krisztusnak a sátán fölött aratott győzelme ismertetésével (Jézus ördögöt űz, Jézus felhatalmazta a földön küzdő Egyházat a „világ fejedelmével” való harcra stb.). Hitünknek ezt az aspektusát ma a keresztények nagy része figyelmen kívül hagyja.

(b) Ezt követően megtagadjuk a sátánt és csatlakozunk Krisztushoz: minden keresztény ember magatartását, és a keresztény erkölcsöt is ennek az egyesülésnek kell meghatároznia („Nélkülem semmit sem tudtok cselekedni”).

(c) A Hitvallásban csatlakozunk az Egyház hitéhez, és azt felelősen elfogadjuk.

(d) A víz megáldása: az új „anyag”, az új élet előkészítése, Urunk megkeresztelkedése a Jordán folyóban, az „anyag” szerepe életünkben, az Egyház kozmikus dimenziói.

(e) Megkenés: az olaj jelentése a Szentírásban, a gyógyulás (az irgalmas szamaritánus), a béke (a vízözön végét jelző olajág), a hatalom, az öröm jelképe.

(f) Bemerítés: az ítélet, halál, megtisztulás újjászületés, feltámadás stb. jelképe. Végezetül a fehér ruha felöltése stb.

Fenti példánk csupán vázlatos, nagy vonalakban mégis jól szemlélteti, hogy a katekézis milyen sokféle, változatos módon kapcsolható a szertartások elemzéséhez.

Középpontban: az Eucharisztia

Hitoktatási rendszerünk középpontjában az Eucharisztia, az Egyház életének éltető ereje álljon. A hitoktatók legtöbbször felületes és jelképes magyarázatokkal próbálkoznak: „a gyertya, a tömjénező stb. jelentése a következő: ...”, a lényeget azonban nem sikerül megragadniuk. A Szent Liturgia nem jelkép, hanem olyan cselekedet, amelynek során az Egyház feltárja valódi természetét. Az Eucharisztia a megváltásnak mindent átfogó szentsége, a szeretet, az egység, a megszentelődés, az áldozat, az átistenülés szentsége. Általa élhetünk keresztényként. Hitoktatásuknak ezért a Szent Eucharisztiából kell kiindulnia és egyszersmind abban kell megtalálnia beteljesülését is.

***

Az ortodox kereszténység gyakorlatában a liturgia mindig az Egyház hitének, életének és tanításának kifejezője, és mint ilyen, egyszerre a hozzájuk vezető biztos ösvény is. „Lex orandi est lex credendi.” Az imádság rendje a hit rendje. Térjünk hát vissza ehhez a rendhez, hogy visszatalálhassunk az ortodox hitoktatás igazi alapjaihoz.